Helló Élet...

 Aszem' sikerült mindenemet beraknom a két kézipoggyász méretű bőröndömbe.Vicces, az egész életem elfér két táskában... Végignéztem a szobának csúfolt cellámon, sötét és szürke, a bágyadt nikotintól sárga falak az előző lakók nyomait őrzik, ahogyan a ház többi része is, a konyha a fürdő... az egész börtön. Reggelre kiderült, hogy a fuvarom, mégsem a fuvarom, repülőm indulása előtt volt két órám kitalálni, hogy, hogy teszek meg nyolcvan kilométert, a világ égén. Fasza... Úgy léptem ki a kapun, hogy vissza sem néztem.
 Leültem a kisbolt elé a lépcsőre, és rágyújtottam, a boltos segített taxit hívni. Az utca túloldalán lévő családi házra néztem. A ház falán lévő egyik biztonsági kamera a garázsfeljárót figyelte. Én szereltem fel azt, ahogyan a többit is, néhány hete. Csak hagyok magam mögött valamit itt is.  
 Az út a reptérig háromszor annyiba került mint a repjegyem, de már ez sem érdekelt, egy mozgatott csak, minél előbb elhagyni ezt a "fáking kántrit". Taxisom, név szerint Selim, mosolygós afganisztáni negyven körüli férfi volt. Perfekt svéd nyelv, gyenge angol. Azért nagy nehézségek árán, elmesélte az egy órás út alatt, hogy majd tíz éve költözött ide a családjával együtt. Az okot is megtudtam, a katonaságnál volt sofőr, és mint kiderült, mikor nagyon "déndzsör" lett a helyzet lelépett. Elgondolkodtam azon, hogy ha hasonlóképpen rá lennék kényszerítve, esetleg hasonló lenne a szituáció, akkor biztosan a világnak erre a pontjára költöznék e, vagy inkább a halált választanám... 
A kérdés ott marad megválaszolatlanul a levegőben, ahogyan remélem majd a gépem is.
 Úgy egy órát ücsörögtem nyugtalanul a hatos kapunál, várva gépem érkezését. Utálok, még mindig utálok repülni. Azt a másfél órát csak kibírom valahogy, és ha egy mód van rá, akkor többé nem ülök gépre... csak azt nem értem, hogy az ejtőernyőzés, mindezek után hogyan foglalkoztat... végül is majd negyven percet sikerült szundikálnom a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető repülőn, és a hátralévő időt igyekeztem olvasással tölteni, bár ötletem sincs, hogy az adott könyvben azon a néhány lapon mi volt a cselekmény, mert teljesen máshol jártam.
Ferihegy 2- őn a kutya sem várt. Már megszoktam, teljesen mindegy, hogy jövök, vagy éppen megyek, soha nem vár, vagy kísér senki. Nem panaszkodom, megszoktam már. Könnyebb magam mögött hagyni a semmi...
 A törzshelyem aznap este, csütörtöki naphoz lévén tömve volt ismerős arcokkal. Mindenki megerőltette magát, és mosolygósan megkérdezte, hogy vagyok, jó e hogy hazajöttem, és egyáltalán miért. Válaszoltam a feltett kérdésekre, aztán ezzel ki is merítettük a közös témákat. Sokat jártam ide, az emberek kilencven százalékának tudom a becenevét, ahogyan ők is az enyémet. Le is gurítottunk néhány rövidet együtt. Ívócimborák, közel sem barátok...
 Kicsit úgy érzem kiégtem, nem találom a helyem. Külföldön idegen voltam, hazaértem, és ugyan azt érzem... innen is menekülni akarok....