Helló Élet...

 Nem emlékszem a dátumra.... nagyon bosszant, hogy nem tudom mikor ért véget. Ha ránézek a naptárra, a nyaralásra, akkor tudom, mert az előtte való héten szombat este történt... de akkor is bosszant, hogy nem jut eszembe.
 Igazából nem számít, igyekszem pozitívan gondolkodni. Ahogy a teraszon ülök a kávémat szürcsölgetve, érzem, hogy valami hiányzik, nem egész a képlet. A huszadikának köszönhetően a belvárosi sétáló utca tele van, hömpölyög, hullámzik a tömeg. A fagyizóhoz a sor hosszú, egészen az optikáig ér a vége, és aki nem jártas erre felé, nem tudja ki hova vár ez a rengeteg ember. Nézek, csak bámulok ki a fejemből, és mégsem látok. Tudom, hogy ma mit kell megcsinálnom otthon, a alapvető mosás, takarítás, tudom hogy holnap megyek dolgozni, tudom, hogy korán kell bemennem, tudom, hogy a napi rutinnal eleszek majd ebédig... de ez minden. Monoton.... üres, igen ez az , üres...

 Valami távoli jövőt próbálok elképzelni, megerőltetem magam, és elhiszem, hogy boldog lehetek nélküle. Most úgy érzem ez hazugság, hogy ez nem teljesülhet. Megígértem magamnak, hogy nem gondolok arra, hogy lehetünk még együtt boldogok. Megígértem magamnak, hogy összeszedem magam, és hogy meg fogok felelni magamnak, nem Neki, és nem másnak, magamnak. Most nehéz nélküle, egy perc, egy hosszú órának tűnik. A társasága felemel, még ha nem is olyan gyakran látom. A ház ahol együtt laktunk, még mindig az a mesébe illően takaros.
 
Otthon. Régen, nagyon régen nem éreztem már ilyet. Amikor egy hosszú nap után az ember úgy ér haza, hogy ,hogy is mondjam, jó szájízzel. Arra mész haza, hogy otthon vár, mosolyog. Vacsora mellett meghallgatja milyen napod volt, megbeszélitek, hogy mit is kellene lehetne csinálni a nap hátralévő részében. Valami felemelő érzés. És igen, az ember fia ilyenkor érzi ezen dolgok értékeket, amiket akkor mikor még meg volt, nem becsült meg...

 Ma már minél tovább maradok a munkahelyen, persze nem azért, mert óragyáros vagyok, hanem azért, mert ma már nem vár haza senki, és nincs kinek elmesélni, hogy milyen napom volt. Ne- ne! Ne sajnál, nem azért írom. Azért írom, hogy láss, ne csak nézz. Bosszant, hogy megint azt mondja, hogy: "...de megígérted, hogy megcsinálod, és nem tetted!" Ne légy felháborodva, a fölöslegesen kimondott ígéretek miatt vagyok most én is ott ahol. Ami nekem nem sikerült, neked sikerülhet. Ma már, a hibáimat ismerve másképpen csinálnám, nem Érte, hanem magamért, mert így jobb és boldogabb ember lehetnék, és talán közelebb lehetnék ahhoz, hogy Őt is boldoggá tegyem.
 A szomorú valóság viszont az, hogy ezzel nem kicsit késtem el. Utólag okosnak lenni, meg nem egy nagy "vaszizdasz".
 Tudod mi a biztos? Hát az ami elmúlt, na meg ami jelenleg van. Gubbasztok a klaviatúra fölött, és ez nem jó, mert csak akkor gubbasztok, ha egyedül vagyok. A magány meg szar dolog, főleg ha társul mellé egy kis félelem a holnapi ismeretlentől, egy kis keserűség, mert haragszol magadra hogy elhibáztad, és a bánat, mert tudod, hogy már nem kaphatod vissza.
 Szóval szedd össze magad, mert Te még felismerheted az értéket magad mellett, és ha ügyes vagy, a hibáit is megszereted majd.
 Amit én tehetek, az mindössze annyi, hogy tiszta szívből remélhetem, hogy boldog lesz, mert megérdemli...

Otacon 

 Aszem' sikerült mindenemet beraknom a két kézipoggyász méretű bőröndömbe.Vicces, az egész életem elfér két táskában... Végignéztem a szobának csúfolt cellámon, sötét és szürke, a bágyadt nikotintól sárga falak az előző lakók nyomait őrzik, ahogyan a ház többi része is, a konyha a fürdő... az egész börtön. Reggelre kiderült, hogy a fuvarom, mégsem a fuvarom, repülőm indulása előtt volt két órám kitalálni, hogy, hogy teszek meg nyolcvan kilométert, a világ égén. Fasza... Úgy léptem ki a kapun, hogy vissza sem néztem.
 Leültem a kisbolt elé a lépcsőre, és rágyújtottam, a boltos segített taxit hívni. Az utca túloldalán lévő családi házra néztem. A ház falán lévő egyik biztonsági kamera a garázsfeljárót figyelte. Én szereltem fel azt, ahogyan a többit is, néhány hete. Csak hagyok magam mögött valamit itt is.  
 Az út a reptérig háromszor annyiba került mint a repjegyem, de már ez sem érdekelt, egy mozgatott csak, minél előbb elhagyni ezt a "fáking kántrit". Taxisom, név szerint Selim, mosolygós afganisztáni negyven körüli férfi volt. Perfekt svéd nyelv, gyenge angol. Azért nagy nehézségek árán, elmesélte az egy órás út alatt, hogy majd tíz éve költözött ide a családjával együtt. Az okot is megtudtam, a katonaságnál volt sofőr, és mint kiderült, mikor nagyon "déndzsör" lett a helyzet lelépett. Elgondolkodtam azon, hogy ha hasonlóképpen rá lennék kényszerítve, esetleg hasonló lenne a szituáció, akkor biztosan a világnak erre a pontjára költöznék e, vagy inkább a halált választanám... 
A kérdés ott marad megválaszolatlanul a levegőben, ahogyan remélem majd a gépem is.
 Úgy egy órát ücsörögtem nyugtalanul a hatos kapunál, várva gépem érkezését. Utálok, még mindig utálok repülni. Azt a másfél órát csak kibírom valahogy, és ha egy mód van rá, akkor többé nem ülök gépre... csak azt nem értem, hogy az ejtőernyőzés, mindezek után hogyan foglalkoztat... végül is majd negyven percet sikerült szundikálnom a kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető repülőn, és a hátralévő időt igyekeztem olvasással tölteni, bár ötletem sincs, hogy az adott könyvben azon a néhány lapon mi volt a cselekmény, mert teljesen máshol jártam.
Ferihegy 2- őn a kutya sem várt. Már megszoktam, teljesen mindegy, hogy jövök, vagy éppen megyek, soha nem vár, vagy kísér senki. Nem panaszkodom, megszoktam már. Könnyebb magam mögött hagyni a semmi...
 A törzshelyem aznap este, csütörtöki naphoz lévén tömve volt ismerős arcokkal. Mindenki megerőltette magát, és mosolygósan megkérdezte, hogy vagyok, jó e hogy hazajöttem, és egyáltalán miért. Válaszoltam a feltett kérdésekre, aztán ezzel ki is merítettük a közös témákat. Sokat jártam ide, az emberek kilencven százalékának tudom a becenevét, ahogyan ők is az enyémet. Le is gurítottunk néhány rövidet együtt. Ívócimborák, közel sem barátok...
 Kicsit úgy érzem kiégtem, nem találom a helyem. Külföldön idegen voltam, hazaértem, és ugyan azt érzem... innen is menekülni akarok....

 Mindössze egy másodpercre kalandoztam el, mégis úgy tűnt, elröppent a borús- szeles délután fele. Fejemen éreztem a tompaságot, halántékomon apró lüktetések jelezték, hogy jól jönne egy kis koffeinbomba. Mondtam a srácoknak, hogy lelépek néhány percre, mondjuk klóra, de igazából teljesen mindegy hova, a lényeg hogy szóltam. 
 A konténerben idegesen kapkodva nyúltam a kávénak csúfolt instantos doboz felé, aminek az lett az eredménye, hogy levertem, és tégely tartalmának fele a földre szóródott. Jó szokásomhoz híven, szitkozódtam fennhangon egy keveset, majd a megmaradt kávéból jó négy kanállal raktam a bögrébe. A vízforraló megtöltése után leültem és kibámultam az ablakon a borús égboltra. Észre sem vettem eleinte, hogy kezem mindegyre nyakláncomon matat, és keres valamit, egy medálnak használt ékszert, amit már régóta nem hordok. Fránya rossz szokás, ahogyan az ujjam birizgálása is, pedig már régen megszoktam, hogy nem hordok rajta gyűrűt. Szokások, semmi több, ahogyan az ábrándozás valaki után nemnek megfelelően, egy eltöltött este után sem több... mint ábrándozás. Az egészet egy kalap alá lehet venni... az ember a nagy magányában ábrándozik valami új dolog után... valami elérhetetlen valaki, vagy valami után, amit gyesek álomnak neveznek. Az mozgatja minden nap, hogy egyszer úgy is sikerül, pedig tudja, hogy nem...
 A rossz szokás, pedig nem más mint az ábrándozás jó barátja. A rossz szokás emlékeztet a régmúlt dolgokra, árnyként ott jár az ábrándozás nyomában, és csak a  szép emlékeket juttatja eszedbe. Mindez miért van így? Mert ha már vágysz az elérhetetlen jóra, legalább az egy kicsit hasonlítson a szép régmúltra... azt hiszem.
 Közben a víz elérte a megfelelő hőfokot, a forraló fedele felnyílt, és pik- pakk megint ott találtam magam a semmi közepén. Felsöpörtem a jobb sorsra érdemes kávét a földről, majd cigire gyújtottam, és hozzáfogtam a kávémhoz. Pocsék volt az íze, illata pedig semmi. Lassú szemekben kezdett rá az eső, és láttam ahogyan a munkatársak menedéket keresve bemennek a félkész épületbe. A távolban a rikító sárga repcemező fölött már tisztulni látszott az ég, egy jó negyed óra múlva véget is fog érni a zivatar. Szép a táj, de... nincs maradásom ezen a helyen. Nem érzem jól magam, menni kell... menni is fogok. Hogy hova, ez csak egy részlet, mindegy... süllyedő hajóm foltos vitorláját kibontom, a szélre bízom magam... és csak remélni tudom, hogy nem futok fel egy zátonyra sem. Lakásból- lakásba- városról- városra, helyek... Otthon, már régen nincs, ahol gyerek voltam, most már mások gyerekeskednek... Nem hajlék, hanem hontalan vagyok.. ez a megfelelő szó...
 Célok, másoknak álmok... bármelyik legyen is, ha el akarod érni őket, néha társulnod kell, cinkosul kell választanod valakit, á már itt is van...
- Helló magány, lassan eláll az eső, gyere menjünk dolgozni...

 Dél! Kaja! Vályúhoz! Harangozott a pocakom rendesen. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a pecóhoz közel gályáztam, és hazajöttem, ma meleg lesz az ebéd. Még felraktam melegíteni a tipikus agglegény kaját a krumplis, kolbásszal és szalonnával felturbózott, "norbi ábdét" kacsazsíron készült koleszterinbombát, úgy gondoltam, hogy megnézem a kötelező mailokat. Mit ad isten bejövő üzeneteim között volt egy, aminek örültem... még meg nem nyitottam. Az élet megint pofon rúgott... persze készültem, de azt hiszem erre nem lehet felkészülni igazán. Annyira meglepett a dolog, hogy a konyhában közben lekozmált a sok vitaminnal megrakott, gázon közben már lángolni kezdő ebédem. Lehűtöttem egy kis vízzel, és lábasostól együtt basztam ki a kukába... elment az étvágyam. 
A délután hátralévő része melóval telet, szűk padlás, derékig érő üveggyapot szigetelés, kúszás, kábelezés... "áj láv máj dzsob"  faszom. Ehhez hozzá jött a jaj szegény én, és a kurva percek az istenek sem akartak telni... de azér' el telt valahogy. A szálláson bedobtam magam a tus alá. Át voltam fagyva, de az üveggyapot egyik gyógyírje a hideg víz, ugyan az ember tovább viszket tőle, de legalább nem lesz rákvörös a bőre... ehh süti. Cigi kv vitamin A- B. Az önsajnálatot felváltotta a harag... először azt hitem, hogy elvesztettem énem, aztán rájöttem hogy nem, mindössze kettő is van. A romantikus csöpögős, baszom melodráma kúrva jó, ha az ember alkotni akar, hiszen minden "fákking árt" mozgató rugója depresszív hajlamú. Helló első énem...
De ott a másik, amiről megfeledkeztem, csoda hogy még nem pöccent be?! Jelmondata: a csak fizika, semmi kémia. Az a laza élj a mának típus, aki a krumplit is megdugná, ha nem gurulna el. Az akitől ha reggel megkérdezi a mellette fekvő éppen aznap esti nem is emlékszik a nevére lány hogy:
- Édeske, nem főzöl egy kávét?
Akkor visszakérdez, hogy:
- Mi a hétszentséget keresel még te itt???
A gyökér lázadó, következményekkel nem számoló, bosszús, haragos, mások iránt szánalmat nem érző, csak saját egóját fényező énem....aki most... szunnyad. Hirtelen dühömet neki köszönhetem, de ő megelégszik ennyivel, és visszamászik vackába. Hagyja, hogy a "fákking árt" kiélje magát, és uralkodjon. Jó ez jó, mer' úgy teszek, mintha tudnék írni, de bassza meg a végén még puncim nő. Szánalmas...
 Jól van jól, már le is higgadtam, a Lázadónak ez a tombolás jó néhány hétre megint elég. Na gyere művész, alkossunk valamit... Nem, nem vacsorát,nincs étvágyam...

Otacon! 

 Helsingborgra nem jellemző idő fogadott a kikötőben. Szélcsend volt, és az égen észak felé lassan haladó bárányfelhők sem a sötét goromba fajtából valóak. Ezek inkább azok a barátságos kevésbé sötét, helyenként langyos napsugarakat átengedő felhők voltak. Az időjárás, mint ha csak meghazudtolta volna magát, a kedvemben akart járni. Sikerült neki. Indulásom óta kétségek gyötörnek, többször fordult meg a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet, felesleges idő, energia és pénzpocsékolás. Bár most utóbbi zavart legkevésbé, hiszen számoltam az utazás költségeivel, és spóroltam is rá. Túlórát vállaltam, és még ha néha csüggedten estem be az ágyba vasárnap esténként, az sem zavart.
 Kétségeim voltak, de a kellemes idő feledtette velem ezeket. Ugyan nem hiszek nagyon az ezotériás dolgokban, de talán egy kicsit skorpió énem is segített a döntésben. Mert jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan jó. Nem egyszer éreztem már lelkemben, ahogy csatát vív valós és a hmm.. képzelt énem. Egy órám volt még a komp indulásáig, és úgy döntöttem, mivel nincs jobb dolgom, beszerzek néhány doboz cigit, és járok egyet a parton. A tarfiknál vettem négy csomag piros Luki Stryke- ot. Mióta itt élek, csak ezt szívom, talán csak a régi idők hős amerikás katonai filmjeinek tiszteletére ragaszkodtam ehhez, vagy csak azért, mert itt nem lehetett kapni az amit otthon szívtam... soha nem tudtam a pontos okát.
 A móló korlátjára támaszkodtam, és meggyújtottam a cigit. Tőlem jobbra néhány méterre egy kisfiú a sirályokat etette, száraz kenyérdarabokat dobálva a vízbe. A szárnyasok közül az ügyesebbje már a vízbeérkezés előtt a levegőben elkapta a falatot, és ilyenkor társai bosszúsan a nyomába eredtek. A légi csaták viszont hamar véget is értek, mert a győztes madár pillanatok alatt nyelte le a csőrében lévő darabot. Ilyenkor a kis srác aki olyan négy, talán öt éves lehetett boldogan szalad szüleihez, akik a mögötte lévő padon ültek. Édesanyja csókot lehelt homlokára, Apukája pedig újabb darab kenyeret tört gyermekének, és ez ismétlődött minden darab eldobott kenyér után. Mögöttem a kikötőben pihenő vitorlások felől kellemes dallam szált felém, amelyet az árbockötelek komponáltak neki verődve a vitorlarudaknak. Karmesterük a lusta hullámok voltak, amelyek a hajótesteket mozgatták.
 Teljesen átadtam magam a pillanatnak, együtt örültem a kisfiúval, élveztem a vitorlások zenéjét, melynek kórusa volt a vitatkozó sirályok vijjogása, és orromban éreztem a sós tengeri levegő illatát. A nap letudva műszakját, a horizont felé tartott, és vörösre festette az ég alját. Ha lett volna nálam fényképező, biztosan lázas kattintgatásba kezdek. A cigaretta annyira nem illett a képbe, hogy el is nyomtam a legközelebbi szemetesnél. A korláton támaszkodva, csak ámultam a naplementét, és megengedtem az a luxust, hogy magam mellé képzeltem Őt is.  Behunytam a szemem, és elfantáziáltam, ahogy átölelem a derekát, és együtt adjuk át magunkat ennek a csodás pillanatnak. Valamit a fülembe súg, talán, hogy milyen jól érzi most magát, majd a szemembe néz, ajka csókra vágyik, átölelem a derekát, Ő a nyakam köré fonja karjait... és ekkor egy rekedtes női hang ami a hátam mögül jött, visszarázott a valóságba. 
 Mielőtt megfordultam volna vettem egy mély levegőt, nem voltam mérges a hang tulajdonosára amiért visszarángatott a valóságba. Soha nem jutottunk még a csókig, vagy legalább is én nem. Mindig vagy felébresztett az a rohadék óra, vagy csak ábrándozásaimból visszarángatott valami a valóságba, aki jelen esetben egy töpörödött néni volt, két kosár virággal a kezében. Kedves őszinte mosoly ül arcán, ami arra késztetett, hogy viszonozzam azt.
- Virágot fiatalember?- kérdezte.
A német nyelven kívül még a svéd az ami felállítja a hátamon is a szőrt. Kabátom alatt megtapogattam a karom, de elmaradtak a libabőrök. A öreg lány annyira kedves volt, hogy nem zavart most ez sem. Nagymamámat juttatta eszembe, csak ő szemüveget hord.
- Tessék mondani- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve törve a helyi nyelvet- mennyiért tetszik eladni mind a két kosár virágot?
- Mind a kettőt- kérdezte csodálkozva.
- Aham, megvenném mind a kettőt, és néhány percre a kosarát is kölcsönkérném.
- Hát egy csokor az harmincöt korona, a két kosárban van összesen negyven csokor- meglepően gyors számolt-  az annyi mint ezernégyszáz korona.
- Tessék, ezerötszáz- nyújtottam át az összeget- a száz korona meg a kosár pár perces bérlésére.- kacsintottam.
Értetlenül mosolygott, és még most sem hitt a szemének.
- Tessék leülni arra a padra, máris hozom a kosarat.- ezzel megindultam a sirályokat etető család felé.
- Elnézést, mondtam az apának, ha megengedi.- ezzel egy csokor virágot adtam a feleségének és tovább álltam.
Az apa értetlenül nézett utánam, és talán szóra is nyitotta volna a száját, hogyha a szembe jövő két huszonéves lánynak nem adtam volna egy egy virágot. Hátranéztem, és a férfi mosolygott, majd megcsóválta a fejét.
 A maradék húsz percet virágosztogatással töltöttem, de nem volt olyan lány vagy nő, aki visszautasította volna kedvességemet. Visszaadtam a néninek a kosarat, aki értetlenül nézett rám.
- Fiatalember, mi volt ez?- kérdezte.
- Ez, tetszik tudni ez egy szép nap!- ezzel kezet csókoltam neki.
- Értem én, mondta, ilyen ez a szerelem.- ezzel felállt, és üres kosaraival a buszmegálló felé vette az irányt.
 Nofene vigyorogtam magamban, ennyire látszik? Hmm... még egy csokor árválkodott a kezemben, de akármerre néztem, minden lány virággal mászkált a környéken. Lassan fel kellett hajtanom a kocsival a kompra, így kénytelen voltam a parkoló felé venni az irányt. Ekkor vettem észre az autó felé félúton a szemmel láthatóan is bánatos lányt. Majdhogynem elsodortam akkora lendülettel toppantam elé. Zavartan kapta fel a fejét, és rám nézett. Szemei sírástól pirosak voltak. 
Szótlanul nyújtottam át neki a virágot, majd rámosolyogtam és kezet csókoltam. Az egész olyan gyorsan történ, hogy ellenkezni sem volt ideje. Helyette őszinte mosolyra húzódott a szája.
- Az élet szép Kedves!- mondtam neki.
- Tartogat meglepetéseket az biztos.- mondta, és elnevette magát.
Királyfihoz illő meghajlást produkáltam, mire ő újra felnevetett. Rágyújtottam egy Johnny Cash nótára és elindultam megkeresni az autómat...

Kedves Naplóm!

Már biztosan nem fordulok vissza!

   

 A púder, és a szemfesték elérték a kívánt hatást. Kémlelte magát a tükörben, és már nem látszott szemein annyira, hogy vörösre sírta őket a délután folyamán. Hosszú nap volt mögötte, és minden perc egy órának tűnt. Már nem volt sok vissza a munkaidőből, de az is valószínűleg nyomasztó és végeláthatatlan lesz, mert sehol egy utazó- fogyasztó vendég. Végigmérte magát a tükörben újra, csinos lány volt, és ezzel tisztában volt, de akkor miért? Miért? Miért? Tette fel magának a kérdést újra és újra, torkát megint a sírás kapargatta. Túl sokat szöszmötölt a sminkeléssel, nem fogja elrondítani amiatt a rohadék miatt, nem ér annyit. Csak nem értette, hogy miért csalta meg, annyi sok szép évet töltöttek együtt, és már a gyerekvállalás is szóba került, annak ellenére, hogy ő maga, még csak alig töltötte a huszonötöt. Hogy elterelje keserű gondolatait, úgy döntött, hogy feltölti a polcokat, és a sörhűtőket, amihez egész nap nem volt kedve, legalább az idő is gyorsan halad. Közben eszébe jutott Josh. Szegény, mindig körbeudvarolja, és ő még egy kávéra sem ment el vele soha. Minden nap ír neki, kérdi, hogy hogy van, és elmeséli hogy éppen neki, hogy telnek hétköznapjai. Lelkiismeret furdalása volt, hiszen néha még csak válaszra sem méltatta őt. Persze ez nem zavarta a fiút, annál elszántabban írta kedves sorait.
  Sajnos jó szokásához híven, rutinosan végezte feladatát és elég hamar végzett. Visszament a pult mögé, és készített magának egy kávét, és mivel egy vendége sem volt, úgy döntött, hogy a személyzeti hátsó bejáratnál elszív egy cigarettát is. Kiállt az ajtóba, és szétnézett. Az utak kihaltak voltak, és a feje felett elvonuló felhők az eső előhírnökeként szürkére festették a környéket, a szél is felerősödött. Az időjárás is ellene volt, mintha csak háborgó lelkét szerette volna bemutatni neki. Elégtételt akart, bosszút akart állni azon a rohadékon. A bánatot pillanatok alatt váltotta fel a harag. Hirtelen ötlettől vezérelve, elhatározta, hogy az első jóképű srác aki belép a boltba, azzal kikezd, és ha hajlik a dologra, akkor hátraviszi az öltözőbe, az sem érdekli, hogyha közben a kasszából elviszik a bevételt. Nőnek akarta magát érezni, be akarta magának bizonyítani, hogy jó annyira, sőt jobb mint az a cafka. Nagyot nyelt mert a feltörő harag újra sírásra késztette. A cigaretta végét beledobta az üres kávés pohárba, és visszament az üzletbe. A sors úgy tűnt, fogadni akart vele, hogy valóban hátravisz e valakit az öltözőbe, mert egymást követően két autó hajtott be a benzinkútra. Az első egy ütött- kopott Audi volt helyenként hiányzott róla a festék, beállt a legtávolabbi hatos kútra, a második egy régi sportosra alakított Opel Kadet C Sedan elgurult a bolt mellett a hátsó parkolóba.
 A lány ránézett a biztonsági kamerára, a kútnál álló autó tulajdonosa a kesztyűtartóban matatott, valószínűleg a tárcáját kereste. A kamera nem volt tökéletes, és baseballsapka is takarta a férfi arcát, így nem sokat látott belőle. A hátul parkoló autó üvegét fólia takarta, így nem láthatott az utastérbe, de néhány percre rá kiszállt a sofőr. Felült a kocsi motorházának tetejére, és cigarettára gyújtott. Helyesnek tűnik, gondolta, szőkésbarna hosszú haja volt, copfban összefogva, hosszú talán térd középig érő szövetkabátot viselt színben hozzáillő nadrággal és cipővel. Mivel a másik kocsiban ülő még mindig a járműben volt, ezért gyorsan kiszalad a hátsó ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vegye a srácot. Óvatosan kinyitotta az ajtót, végigmérte a fiút, és innen is valóban helyesnek találta. A férfi arca mintha bánatról árulkodott volna, és mozdulatai megtörtek fáradtak voltak de nem tudta eldöntetni, lehet hogy csak a rossz időjárás okozta szél és a lassan lenyugvó nap gyenge sugarai játszottak érzékeivel. Úgy döntött, lesz ami lesz, ez a srác a befutó. Visszament, és a tükör előtt újra megnézte magát. Összefogta hosszú szőke haját, és hagyta hogy néhány tincs kacéran az arcába hulljon. Blúzán kigombolt két gombot, és a melltartó alatt megigazította telt idomait, feltett még egy kis szájfény, és a tükörbe mosolygott, csinos volt.
 Elégedetten a pultra támaszkodott, és  türelmetlenül várt.
A monitorra nézet, és látta, hogy a férfi elnyomja a cigarettát a hamutartóba, majd a bolt felé indul... 

 

 Fel- alá járkáltam az autó mellett a már sokadik cigarettámat szívva. Középiskolás koromban bagóztam ilyen intenzitással utoljára sutyiban a férfi wc- ben. Igaz egy ideig a végzősöknek engedték a dohányzást az udvaron, de miután valamelyik barom nagyfiúsan befricskázta a tornaterem ablakán a csikket, aminek köszönhetően kigyulladt néhány szivacs odabent, be is tiltották rögtön a dolgot. Így maradt az elsősökkel való tolongás a klóban, ahol egy gyufaszálat sem lehetett leejteni a tízperces szünetekben annyian voltunk.
 Újra ellenőriztem, hogy elraktam e mindent. Gyorsan végeztem, mert nem voltam optimista, mindössze egy- két napos ruhatárral pakoltam meg a bőröndnek nem nevezhető nagyságú táskát. Ha elhajt a francba, akkor nagyon úgy sem kell berendezkednem. A GPS rendben volt, de azért a térképen is megrajzoltam az útvonalat, nem lesz rövid galopp, a kompozásról már nem is beszélve. Repülhetnék is, de teljesen mindegy eddig hányszor voltam rákényszerítve a dologra, kurvára rühellek repülni, így marad az autó. Telefon kikapcsolva, és itthon hagyva Jessy, Drága kutyusom, jó helyen, nyugodt szívvel indulhatok. Laptopot vihetnék ugyan, de minek, arról a csodálatos kék oldalról is törölt, sőt tiltott, még csak írni sem tudok Neki, hogy itt vagyok. Bár, ha egy nagyon pici, rám nem jellemző optimizmust megengedek magamnak, akkor ez is csak engem igazol. Bizonytalan, számítok neki, pont ezért "bújt el" előlem. Könnyebb neki elfelejteni a "semmit", ha nem tud rólam, mert... érdeklem!
Eltapostam a cigit, és új szálat húztam elő a dobozból, majd meggyújtottam. Szóval, átruccanok a szigetországba, leállok az autóval egy random nagyjábóli környéken és türelmesen igyekszem várni, hátha szembejön velem az utcán... hát, elég gyenge terv.
Olyan mintha egy kurvanagy mocsár közepén csücsülnék egy tutajon, aminek se evezője se vitorlája. Pff... amilyen szerencsés vagyok, még léket is kapna az a szar ladik. Hála a pozitív gondolatoknak, pillanatok alatt felment a vérnyomásom, pipa voltam, haragutam magamra, és Rá is.
Oké- oké, nyugalom. Most szépen átmegyünk prérifarkasba... igen- igen. Tök mindegy hányszor szívatja meg az a rohadt gyalogkakukk, a farkas mindig újra megpróbálja elkapni. Pedig szerencsétlen az öt perces mese alatt legalább négyszer felrobban, úgy kétszer elüti valami böhöm nagy jármű, és minimum háromszor lezuhan valami kurva mély szakadék aljára.
Fújtam néhányat, és igyekeztem tényleg megnyugodni. Összességégben tehát én leszek a farkas egy mocsár közepén rostokoló süllyedő hajón, és még a fejemre fog esni valami rohad nagy szikla is. Hagosan és kicsit keseredetten felnevettem a saját hülyeségemen. Leültem a járdaszegélyre, és a tenyerembe temettem az arcom. Megmasszíroztam a halántékomat, kissé fájt a fejem. Nehezen alszom mostanában, és tegnap egy percet sem sikerült ennek a műveletnek szentelnem, be voltam sózva mint a gyerekek karácsony előtt.
 Két hét telt el azóta, hogy szó nélkül eltűnt a virtuális "környezetemből". Nem tudok róla semmit. Eddig az töltötte ki a napjaimat, hogy kapok e tőle néhány sort. Hát ez nem is tudom mi volt az élettől. Pofon? A paci faszát, ez nem pofon, ez egy Chuck Norris- os szemből tarkón rúgás volt...
Marhára üresek a napok nélküle, szürke minden. Már nem ülök gyermeteg izgatottsággal a gép elé, hogy vajon írt e. Úgy érzem nincs ami életben tartson, így muszáj vagyok elébe menni az elkerülhetetlennek.
Beszálltam az autóba, és a tárcából elővettem az Őt ábrázoló fotót, amit az engedélye nélkül nyomtattam ki, és hordtam magamnál már jó ideje. A hátuljára ráírtam azt ahogy szólítottam, ha nem volt gépközelben. Alá pedig azt az egy szót, ami kifejezte azt, hogy mit is érzek iránta. A szívem a torkomban dobogott, ahogy arra gondoltam, hogy ha szavakkal nem megy akkor odaadom neki a róla készült képet vallomásként, megremegett a kezem, és jó rondára sikerült a második sor eleje. A S elmehetett volna egy rehabos nyolcasnak, a Z pedig egy púpos kettesnek, az E már nem vészes, az R- től meg már olvasható is.
 Kiraktam a képét a műszerfalra hogy láthassam, gyújtást adtam és elindultam.

Kedves Naplóm!

Jövök...

 Már a harmadik órája falta a kilométereket az autó. A volán mögött ülő férfi érezte, hogy lábai teljesen elgémberedtek, ezért úgy döntött, hogy a következő pihenőnél tart néhány perc szünetet. Miután betért a parkolóba leállította a motort, és hátrahajolt egy palack ásványvízért. Mielőtt meghúzta volna az üveget a szeme megakadt az anyósülésre dobott fotón, még mindig vérmaszatos volt. Mivel az áldozat tulajdonát képezte a fénykép, és az ő vére is volt rajta, úgy döntött, megpróbálja megtakarítani azt, tárgyi bizonyítékként nem igen veheti a jard hasznát. Elővette belső zsebéből tiszta monogramos zsebkendőjét, és egy kis ásványvízzel átitatta azt, majd óvatosan letakarította a képet. A rajta lévő ifjú lány, még mindig elragadó volt, világosbarna haja félig eltakarta arcát, de még így is látszott a lány bájos mosolya. A szeméből is vidámság áradt, melynek színe hasonlított hosszú fürtjeihez. Berakta zsebébe a képet, elővette a hátulsó ülésről a kabátját, és kiszállt a kocsiból. Elővett egy cigarettát, és meggyújtotta, zippójának csattanása megtörte a csendet. Szeme kíváncsian végigpásztázta a környéket. A pihenő mindössze néhány kopott faasztalból, és a hozzájuk tartozó padokból állt, arrébb egy mosdó, és egy szelektív szemetes. Az eső már egy jó órája alábbhagyott, és helyét átvette a végeláthatatlan köd, amely elmerészkedett a parkolót szegélyező tuják és bokrok aljáig, de az aszfaltra már nem mert kimerészkedni. Az egész egy rossz krimihelyszínhez hasonlított, amelyet még erőtlenül megfestett a gyér közvilágítás fakó sárgás fénye. Megdörzsölte orrnyergét, és nagyot szívott a hűvös levegőből. Körbejárta az autót legalább négy- öt alkalommal, hogy megmozgassa elzsibbadt lábit, majd leült az egyik közeli padra. Kezébe vette az áldozat személyes iratait és megnézte az igazolványon a születési dátumot. A férfi még csak be sem töltötte a harmincat fiatal volt... igaz az eladó lány tőle még fiatalabb lehetett, és talán éppen ennek a fiúnak köszönheti az életét. Ha akkor nem megy vissza az ottfelejtett termékekért, talán a pultos lány kapja a golyót. Isten útjai, csóválta meg a fejét.
 Az úton idefelé lekért az áldozatról minden adatot, és mint kiderült, csak a mai nap folyamán érkezett a szigetországba. Pont ezért nem is tudja kije lehetett annak a lánynak, akinek a képét halála pillanatáig szorongatta... és ez volt az oka annak is, hogy nem tudta mit is mondhatna azon a fotón szereplő lánynak, hiszen nem tudta azt sem, hogy lánytestvére, barátja, vagy esetleg több annál. Nem találtak nála telefont, sem csipogót, semmi kommunikációs eszközt. Zsebre rakta az elhunyt papírjait, és eltaposta a cigaretta végét. Beszállt az autóba, és beindította a motort, a jármű mintha csak meghálálta volna a néhány percnyi pihenőt elsőre indult, pedig máskor perceket kellett vacakolnia a rossz gyújtáskapcsoló miatt.
 Szeme ismét a lány fotójára téved, és hirtelen ötlettől vezérelve, megfordította, hogy megnézze a hátlapját, ekkor fedezett fel rajta a számára két idegen nyelven írott sort. Beszólt rádión a központba és lebetűzte a sorokat, az első tisztán kivehető volt, talán egy név, mert nagy betűvel kezdődött.
-... a második sor kezdő betűje, azt hiszem egy kettős betű lehet,- nehezen olvasta, mert a vér is elmosta a kézírást- SZ azt hiszem, az után egy E majd egy R, ismét E- utána T egy L- a többit gond nélkül tudta már olvasni, mert ott tiszt vér mentes volt az írás.
- Rendben kapitány, néhány perc türelmét, és kész a fordítás.- szólt álomittas hangján az ügyeletes diszpécser.
- Köszönöm, várok.
Cigarettára gyújtott, és várt. Az a néhány, talán két perc, örökkévalóságnak tűnt, de végül is csak megjött a válasz, kissé éberebben hanggal bejelentkezett a vonal másik végén kolléganője.
- Uram vétel!
- Hallgatom!
- Az első sor nem egy név, illetve ahogy vesszük: Kedves Naplóm!
- Az utána lévő sor pedig...
 A nyomozó fülében tompán csengett a diszpécser hangja, ahogy bemondta a második lefordított sort.
- Köszönöm, kiléptem!- ezzel letekerte a rádió hangerejét, és a gázra lépett.
 A gumik keservesen felsírtak füstfelhő hagyva a párás aszfalton, az autó pedig nagy sebességgel kilőtt maga mögött hagyva a kietlen parkolót.

 Abbahagytam kávém kavargatását, és újra jó alaposan megnéztem a helyet. Szép fa burkolat fedett mindent. A berendezés gondosan válogatott volt, igazi fából, nem lehetett olyan könnyen dobálózni a székekkel, mindegyiknek magvolt a maga súlya. Igyekeztek úgy alakítani idebent mindent, hogy egy ízléses Irish Pub-ra hasonlítson az egész. Sajnos a tucatszám fellógatott gitárokkal sikerült elnagyolni a dolgot rendesen. Serény csaposom törlőkendőjével éppen egy amúgy is tiszta korsót pucolt ki, az egész valami elbaszott western filmhez hasonlított. A lépcső tetején ekkor keservesen nyikorogva sarokig nyílt a bejárati ajtó, és már azt hittem, hogy maga Winettou fog belépni Clint Eastwood- al karöltve, de nem így történt. Helyettük egy hatvanas éveiben járó jól fésült öreg jött le botját szorongatva. Elegáns ruhában volt, és az egész tartásában volt valami, ami arra engedett következtetni, hogy nemesi vér folyik az ereiben, bár, a mai világban megeshet az az egyszerű dolog is, hogy csak fennhordja az orrát.
 Az öreg helyet foglalt az egyik kis kerek asztalkánál, és botját elkezdte fel le görgetni két combján. A pult mögött serénykedő srác lerakta a kristálytisztára mosott korsót, megigazgatta kötényét, és kisétált a pult mögül  egyenesen az öreghez.
- Jó napot Mr... - üdvözölte az öreget úgy elhalkítva a hangját, hogy nem értettem a nevét.
- Hogy vagyunk ma Fiam?
- Köszönöm kérdését- mosolygott- a szokásosat?
- Ha kérhetem.- mondta reszelősen.
A pultos hajbókolva eltűnt a bár mögött, és a kávégép környékén kezdett sürgölődni. Felnéztem a feje fölött a mennyezetre felakasztott táblára, amint a pultkiszolgálás felírat nézett rám bambán. Megcsóváltam a fejem, és visszatértem a kávém kevergetéséhez. A fekete löttyöt néztem, és megpróbáltam belőle kiolvasni lehetséges jövőmet valamint, megannyi kérdésre a választ. Már már elkezdtem szédülni a keverésben, mikor reszelős hangján megszólalt az öreg.
- Átkozott nők, nem de?!
Mivel a csapos nem nagyon reagált a mondandóra, valamint rajtam és az öregen kívül nem volt más az ivóban, úgy gondoltam nekem célozza mondandóját.
- Parancsol- kérdeztem kósza gondolataimból ébredve.
- Ha jól sejtem, egy ifjú hölgy után ábrándozik?
- Valóban? És mondja csak miből gondolja- kérdeztem kíváncsian.
- Borús néz maga elé, arca fáradságtól levert, és tekintetbe véve, hogy vasárnap van biztosan nem a munkától ilyen levert. Az itallap elég drága, tehát, ha itt kávézik, anyagi gondja nem igen lehet. Valamint ebben az időben általában, még az átutazóban lévők sem választják ezt a nyugodt helyet.
- Nem rossz- megjutalmaztam a kiváló elemzést egy erőltetett mosollyal- a lottószámokat nem tudja?
- Nincs kedve csatlakozni- kérdezte, miközben a csapos kihozta az öreg kávéját.
Fogtam a teljesen, kihűlt félig elfogyasztott kávémat, és átültem az öreg asztalához.
- Ha megengedi- nyújtottam kezet.
- Hagyja csak fiam, fölösleges, a név, az semmi, az ember nem attól az aki, mert hívják valahogy.- azért kezet nyújtott.
- Csinos lány, igaz e- kérdezte.
- Nagyon is, sőt.
- Messze van, igaz?
- Igen- mondtam- de ha nem sértem meg, az egész beszélgetés kezd olyan formát felvenni, mint egy rossz székely vicc.
- Igen valóba- mosolygott- ne haragudjon, csak érdeklődöm.
- Én kérek elnézést- szabadkoztam- csak nem filozófus?
- Nem dehogy is, nem vagyok több egy szabadidejét éppen az ön társaságában töltő nyugdíjasnál.
- Aham. És minek köszönhetem az érdeklődést, vagy minden erre járó magányos embert megszólít?
- Nem, egyáltalán nem- mondta komolyan- ne vegye képmutatásnak, de a kevesek egyike közé tartozik.
- Köszönöm, megtisztel. Viszont nem érte,m minek köszönhetem ezt a fajta megtiszteltetést.
- Mert maga, most abban a csónakban evezik mint amiben én. Ha hisz ha nem, fiatalkori önmagamat látom magában.
- Valóban?- egyre kíváncsibbá tett.
- Igen- rakta át szórakozottan bal kezéből a jobba botját- de ha lehet meséljen nekem a hölgyről.
- Hmm, mire kíváncsi?
- Arra, hogy miért ábrándozik ennyit utána- érdeklődve a szemembe nézett- mi volt az amiért ennyire elvette az eszét?
- Eltalálta, ez valóban a szív és nem az ész dolga. Viszont, még mielőtt bármi piszkos dologra gondolna, szeretném ha tudná...
- Stopp!- fojtotta belém a szót. -Sejtettem, hogy nem a testi vágy az első, ami a hölgyre emlékezteti.
Kezdtem kínosan érezni magam, a vén foszer  a vesébe lát.
- Bocsásson meg- mentegetődzött- folytassa kérem.
- Mondja- sóhajtottam- hisz ön a... lelki társban?
Hangtalanul bólintott, és közben a csapos, anélkül, hogy kértem volna meglepetésemre, hozott még egy kávét. Jól esett az első néhány forró korty, teljesen felélénkültem tőle. Újdonsült beszélgetőparterem  türelmesen megvárta, még kényelmesen megiszom a feketét, majd várakozóan rám pillantott.
- Nézze, nem tudom mit mondhatnék,- mondtam hirtelen türelmemet veszítve- nem randevúztam vele soha, nem vettem neki sem virágot, sem semmilyen ajándékot. Soha nem érintettem meg úgy, mint egy vágyakkal teli férfi egy gyönyörű nőt... soha nem csókoltam. Mindössze, csak..
- Mindössze, csak beszélgetett vele- fejezte be helyettem.
- Igen.- sóhajtottam- Ha valóban nem untatom, elmesélem önnek a legelső, és egyben a legutolsó közösen töltött átbeszélgetett estét.
Belekortyolt a kávéjába majd bólintott. Vettem egy mély levegőt, és mesélni kezdtem.
 Bő fél óráig megállás nélkül beszéltem. Felemeltem üres kávéscsészémet, kiittam az aljáról a maradék cseppeket jelezve ezzel, hogy a végére értem történetemnek.
- Tudja- köszörülte meg torkát- színpadi szerepet nem halottam még ekkora átéléssel elbeszélni, vagy megformálni. Ráadásul ön nem is egy mesét, hanem a valóságot osztotta meg velem.
- Ha megkérdezik- vettem át a szót- hogy, hogy tudnám jellemezni ezt az egészet, akkor mindig egy idézet jut eszembe.
- Halljuk- halljuk!- bátorított egy mosollyal.
Összeszedtem kósza gondolataimat, majd belekezdtem.
- Beszélni ővele olyan volt, mint pompás hegedűn játszani. Felelt a vonó minden érintésére és rezzentésére... Abban, hogy hatott rá, valami lenyűgözőt érzett. Semmi más tevékenység nem hasonlított ehhez. Belevetíteni lelkünket egy kecses formába és ott hagyni egy pillanatig, hallani, amint szellemes megjegyzéseink visszhangot vernek, a szenvedély és ifjúság kísérőzenéjével átömleszteni vérmérsékletünket másba, mintha finom folyadék vagy különös illatszer volna: micsoda igazi öröm volt ebben - talán a leginkább kielégítő öröm, mely megmaradt számunkra, korlátolt és közönséges korunkban, mely gyönyörében durván testi, vágyában pedig durván alantas.
- Hmm, ha nem tévedek, Oscar Wild?
- Dorian Gray Arcképe- bólintottam helyeslően. 
- Szép, szép a történet amit mesélt, de mi a helyzet a jelennel?
- A mai világban, elkerülhetetlen a kommunikáció, a távolság, még ha bátor is ezt mondani, nem létezik.- megdörzsöltem a halántékom és gondolkodni próbáltam.
- Elutasította?- hangja együttérzéstől csengett.
- Nem igazán.- csóváltam a fejem- Igazából, magam sem tudom mi a helyzet. Néha napokig nem hallok felőle, majd, egyszer csak közli, többé nem látom ebben az életben. Aztán napokkal később kérdi, hogy, hogy vagyok, pedig minden napom elmesélem neki, még ha nem is reagál rá. Magam sem értem...
- Én értem Fiam.- levette a szemüvegét, és megtörölgette- Majd húsz éve már, hogy ugyan így vagyok én is egy nagyon kedves hölggyel. Nekem már rég a sírhelyem vásárlásával, és szerény vagyonom elosztásával kellene foglalkoznom. Viszont a szerelem nem engedi. Nehéz dolog a szív dolga, nézzen rám- masszírozta meg orrnyergét- öreg vagyok, bölcsnek és okosnak kellene lennem, még is olyan vagyok, mint egy középiskolás kamasz.- visszaültette szemüvegét a helyére.
- Ha az ember megtalálja a lelki társát, nem akarja elengedni, bár ez a saját tapasztalatom.
A csapos felé intett, hogy kér még egy kör kávét. Emberünk kijött az asztalunkhoz, levette az üres csészéket,majd visszament a pult mögé serénykedni.
- Ha az ember nem kapja meg amire vágyik, szenved- folytatta- ha pontosan azt kapja amire vágyik, akkor is szenved, hiszen akkor már nincs mibe kapaszkodnia. 
- Önt mi mozgatja most, mibe kapaszkodik?
- Nem tudom- mondtam tűnődve.
- Dehogy nem tudja.- kacsintott- Egy szürke hosszú hétköznapi nap után hazamegy, és megnézi, érkezett e tőle néhány sor, majd szomorúan konstatálja hogy nem.- bólintottam, hogy eddig jeles, és hagytam had folytassa- Majd, ír Neki néhány sort, hogy, hogy telt a napja, és azzal fekszik le, holnap biztosan választ fog Tőle kapni. Ez élteti most Fiam. Természetesen, mikor aztán még is hallat magáról a Hölgy, akkor a fellegekben jár.
A csapos kihozta kávénkat. Szótlanul kevergettük coffeinbombánkat, és rá kellet jöjjek, hogy a vénembernek igaza van.
- Talán nem vagyok Neki közömbös- mondtam nagyot sóhajtva.
- Két dolgot tehet.- tette vissza csészéjét az asztalra- Az egyik lehetőség, hogy utána jár a dolgoknak, megkérdezi tőle szemtől szemben. A másik, hogy jó néhány év múlva maga is szerelmi tanácsokat fog osztogatni, szimpatikus fiatalembereknek.- mosolygott- Az első valaminek a vége lesz, vagy valami újnak a kezdete. A második... egy végtelen történet.
Hangtalanul bólintottam, hogy tökéletesen értem szavait, és nem csak értem, hanem egyet is értek. Lelkem mélyén, már döntöttem, de még magamnak sem mertem bevallani. Odakint a távolban megkondult az egyik templom harangja, és a fölöttünk lévő faliórára néztem. Majd másfél óra eltelt, mióta az asztalhoz ültem.
- Sajnálom, mennem kell.- mondtam.- Köszönöm, az eszmecserét, azt hiszem kicsit előrébb vagyok.
- Én köszönöm a kellemes társaságot, felemelő volt.- nyújtott kezet.
- Ha megengedi, a kávéra a vendégem volt- ráztunk kezet.
- Minden jót, és sok sikert.
- Önnek is.
A csaposnál rendeztem a számlát, borsos borravalóval megspékelve, már csak azért is, mert én is az asztalhoz kaptam a kávét. A lépcsőn felfelé még egyszer visszaintettem az öregnek majd kiléptem az ajtón.
 
 A kinti hideg szél arcul csapott. Összegomboltam a kabátomat és sál híján felhajtottam a gallérját. Zsebre dugott kézzel indultam meg autóm felé. A rossz idő ellenére, akaratlanul mosolyra húzódott a szám... döntöttem!

Kedves Naplóm!

Jövök!

 A kocsi motorháztetőjén törökülésben ülve, hátamat a szélvédőnek támasztva cigarettáztam. Felfújtam néhány karikát a levegőbe, és néztem, ahogy az első néhány szertefoszlik, csatát
veszítve a széllel szembeni harcban. Morogtam valamit, és elindultam a benzinkút felé, hogy igyak egy kávét. Menet közben erőt vettem magamon, és nem engedve rossz szokásomnak,
most nem elfricskáztam a cigi végét, hanem gondosan elnyomtam az egyik szemetes hamutartójába.
Beléptem az üzletbe, és az ajtó felett fellógatott csengő barátságos dallamot kezdet játszin jelezve érkezésem. A pult mögött egy csinos lány állt, lezser mellközépig kigombolt blúzából majd kibuggyantak telt keblei. Zavartan kaptam el idomairól a tekintetem, és miután megjutalmazott egy mosollyal, bólintottam, hogy köszönöm, észrevettem, hogy észrevett.
Az egyik polcról leemeltem két energiaitalt, később jó lesz vezetés közben. A kasszához érve kértem a lánytól egy kávét két cukorral, tej nélkül.
- Ha nem sértem meg, nem helybéli ügye?- kérdezte.
- Miből jött rá- érdeklődtem, és igyekeztem a szemébe nézni, mit ne mondjak nehezen ment.
- Szörnyű az akcentusa- mosolygott.
- Igen a Brit angol kicsit nehezemre esik.- szabadkoztam.
- Ugyan ne is törődjön vele, adhatok még valamit?
Az utolsó kérdést, úgy tette fel, hogy ha nagyon akartam volna, szállást is biztosít ma
éjszakára, valószínűleg nem a helyi motelben, hanem maga mellett az ágyon. Viszont mivel
szeretek éjszaka vezetni, és nem érdekelt se ez, se más ilyen és ehhez hasonló lehetőség,
kértem még két csomag cigit, és elindultam kifelé. Az ajtó fölötti szélcsengő ekkor
eszeveszett dallamot kezdet játszani, mert a rajta beérkező fiatal srác majd kiszakította
helyéről tokostól együtt az egész szerkezetet. Elhaladt mellettem, és igyekeztem nem
foglalkozni azzal, hogy jóformán majdnem fellökött. Fején baseball sapka volt rajta kapucni,
arcát orra közepéig sál takarta, nyilván a kinti hideg miatt. A szemére csak futó pillantást
vetettem, de egyből levágtam, hogy be lehet lőve. Megráztam a fejem, és kiléptem a boltból.
Az autó felé sétálva megpróbáltam fél kézzel elrakni a tárcám, aminek az lett az eredménye,
hogy kirántottam mindent a kabátom belső zsebéből. A kávét leraktam a kuka tetejére, és
lehajoltam a cuccokért. Egy cetli, egy címmel, és egy fénykép. A rajta lévő lány éppen rám
nézett. Haja félig takarta arcát, de még így is látszott elbűvölő mosolya. Már nem is
emlékszem mikor láttam, vagy egyáltalán halottam róla bármit is. Pont ez az oka annak, hogy
itt vagyok, hívatlanul. Nem szeretem a bizonytalanságot, inkább legyen biztos a fájdalmas és
elkerülhetetlen elutasítás. Félek ettől az egésztől, de örökké álmokat kergetni sem lehet.
Tudom, ha megjelenek, és számításaim szerint, ha jól autózom, akkor dél magasságában oda
is érek, lehet hogy elhajt a francba… Nem leszek vidám, az biztos, és nehéz lesz, kúrva nehéz.
De bassza meg, miért ne végződhetne jól is ez az egész, nem? Próbáltam optimista lenni a
felerősödő szél és a szürke felhők jelenléte ellenére, mi a közeledő eső előhírnöke volt, végül
is ez jellemzi ezt a helyet. Ha csak fele annyit gondol rám mint én rá, akkor épp hogy tud
figyelni a munkájára. A lelkemben dúló harc eredménye az lett, hogy sikeresen levertem kihűlni készülő kávémat, nem baj, marad az energy drink. Ehh… fasza, a pulton maradt, az kell, nem akarok a volán mögött elaludni.
Kezemben a képpel, és tárcával, kávéfoltos kabátban indultam vissza a kútra.
Az ajtócsengő, ismét szelíd dallamba kezdett, ennek ellenére, a pult mögött a lány rémült
tekintettel szolgálta ki a szipus srácot. A drogos hirtelen fordult meg, valami feketedett a
kezében, szemében rémület ült. Talán csak most jött rá, hogy ő ezt nem is gondolta
komolyan, de késő volt, a fegyver elsült. Mellkasom bal oldalát tompa égető érzés járta át.
Hátratántorodtam két lépést, és éreztem hogy elveszítem az egyensúlyom. Kétségbeesetten
markoltam a levegőbe, mindhiába, a fejem épp hogy elkerülte az egyik polc sarkát. Rohanó,
távolodó léptek zaját halottam, egy éles nő sikoly kíséretében. Köhögtem, valószínűleg vért,
mert sós volt, és meleg. Oldalra fordítottam a fejem, tőlem nem messze ott hevert a tárcám, és
a fotó, amin Ő volt. Kinyújtottam a kezem utána, mire éles fájdalom hasított a bordáim közé,
mit sem törődve vele igyekeztem elérni a képet. A pultos lány mellém térdelt, és rendőrséget,
mentőt, vagy valami hasonlót tárcsázott. Lerakta a telefont, és valami törölközőfélét rakott a
sebemre miután rongyokra tépte rajtam a pólót. Észrevette egyre erőtlenebb próbálkozásomat,
és kezembe nyomta a tárcámat. Megráztam a fejem, és csak ekkor értette meg, mit akarok.
Odaadta a fotót, megnéztem még egyszer utoljára, az a mosoly, annyira őszinte… már nem is
érzek fájdalmat, és a vér íze is édes. Bazd meg karma, megint te nyertél, még egyszer, de most
utoljára… A távolból szirénák zaja szűrődött felém, úton voltak a segítség, de én már nem akartam megvárni őket.

Drága Egyetlenem… Naplóm!
…

                                                                       ***

 A nyomozó végignézett a kúton. A ki, és bejáratot egyaránt rendőrautók kordonja zárta le.
Mindenfelé egyenruhások sürgölődtek nyomokat rögzítve. Egyikük épp a helyen dolgozó lány
adatait vette fel, majd odasétált hozzá.
- Uram, a lány elmondásai szerint, a tettes csak a kasszát akarta, de a fiatalember valószínűleg
megzavarta ebben, megijedt, és elsült a fegyver.- mondta a sapkája alatt feje búbját
megvakarva.
- Az elkövető?- kérdezte cigarettára gyújtva.
- A második kiérkező járőr elkapta, gyalogosan menekült, majdhogynem a kocsi elé esett.
Totál kész van, majd a vérvétel után kiderül mi a szart szedett be.
- Köszönöm, leléphet.
Miután kollégája távozott gondterhelt arccal a mentőautóra nézett, ahol a szerencsétlenül járt
férfi életét próbálták megmenteni.
Már a második cigarettáját szívta el, mire kinyílt a jármű ajtaja, és kilépett a doktornő. Fáradt mozdulattal húzta le a kezéről a véres gumikesztyűket, majd levette a szemüvegét, és megtörölte.
- Doktornő?!
- Sajnálom, de a golyót nem tudtuk kiszedni, erős belső vérzése volt...
- A lényegre, ha kérhetem.- türelmetlenkedett a rendfenntartó.
- Nem tudtuk megmenteni. Végig eszméleténél, sokkos állapotban volt, és össze- vissza beszélt, hol
angolul, hol az anyanyelvén. Ezt a képet szorongatta, azt hiszem, hozzá sietett.- ezzel a
doktornő átadott egy vértől maszatos fotót, amiről egy lány mosolygott vissza.
- A kép alapján, talán azonosítani tudjuk.- mondta. Ezzel a nő távozott is, de az autó felé
félúton visszafordult.
- Tudja, arról beszélt, hogy elkésett, és hogy most már soha nem érhet oda. Mintha nem
is szeretett már volna élni szerencsétlen.- a keze megrándult. A nyomozó tudta, hogy
kolleganője sok halált látott már, de ez még is nehéz volt most számára.
- Mindent elkövetek, hogy megtaláljam ezt a lányt, magam fogom értesíteni.- mondta
nyomatékosan.
- Köszönöm.- majd beszállt a mentőbe, ami lassan hangtalanul indult el.
- Uram!- lihegett az egyik egyenruhás.
- Igen?- tette zsebre a fotót.
- Ezt a cetlit a boltban a padlón találtuk, az egyik polc alatt, az áldozat vérétől nem messze, feltételezzük hogy az övé volt. Végigfutott a papíroson, és elolvasta a rajta lévő sorokat.
- Ismerem a címet, itt nincs már rám szükség, majd én ellenőrzöm.- elővette a fotót és megnézte újra.
 
 Az eső lassú nagy szemekben kezdett el esni, és ő autója felé sétálva azon tűnődött, hogyan
is mondja el a lánynak a történteket,… hogy mondja el neki, hogy a fiú akire várt, most már
soha sem érkezik meg.

Otacon!

 Életemben nem láttam még ennyi vadkacsát egyszerre… Mit ne mondjak, elég hűvös van, és az időjárásnak megfelelően hó borít mindent. Az egész környék olyan, mint egy elcseszett szellemváros… mit város, falu. Alig látni embereket, és azok is autóval közlekednek, ha közlekednek. Mindenfelé fák, és a környéken legalább négy lovardát láttam, ez később még érdekelhet. Hiányoznak a kerítések, a magánterület védelmére szolgáló elemek helyett szépen nyírt sövények vannak mindenfelé, és azok is akkorák, hogy még egy sánta békának sem jelentene kihívást keresztülugrani némelyiken. Az épületek nem puccosak, és mindegyik szépen kötésberakott piros téglából készült. Olyan képet fest, mint a kibaszott Gulden Burgok (vagy mi) öröksége. Komolyan mondom, ha valaki megkérdezi, hogy hol van Bringman Doktor, leütöm.
 Két óra folyamatos gálya után úgy döntöttem cigi szünetet tartok. Kibattyogtam az udvarba, és mintha a nap csak a kedvemben akarna járni, kibújt a sötétkék haragos felhők mögül. A langyos sugarak beterítették az udvart, és egy jól megtermett fél perzsa kandúr bújt elő kíváncsian az egyik parkoló autó alól, hátha neki is jut a melegnek éppen nem mondható napfényből valami.
Mint kiderült, az autósmotel egyetlen inkább megtűrt, mint tiszteletbeli jószága. Az elmúlt télen keveredett ide, és jól megsajnálták, aztán úgy döntött marad is. Mire nem képes a meleg tej.
 Az idő megelégelhette, hogy próbálok jókedvet meríteni az erőtlen napfényből, mert a szél felerősödött, és újra felhőfüggönyt rántott az égitest elé, megint szürkére festve a környéket. Elnyomtam a cigit, és morogtam valamit az időjárásnak, hogy remélem, csak a mai nap folyamán nem akar az én csapatomban játszani.
 Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy észre sem vettem a műszak végét. Nyakig porosan ültem be a kocsiba, és „hazaérve” (bazinagyidézőjel) lefőztem egy kávét. Rohad jó illata volt, ez még hazai. Cigi kávé, vitamin A- B. Ledobtam magamról a poros ruhákat, és már meg sem lepődtem, hogy maguktól megállnak a sarokban… hello régi szép idők.

Beálltam a tus alá, és áztattam magam egy fél óráig. A forró víztől nyomottan dőltem el az ágyon, bekapcsoltam a gépet és rutinos gyorsasággal futottam végig a mailok sokaságán, és a különböző eseményeken, miszerint Jóskának fáj a haja, Gipsz Jakab kapcsolatban van, és hogy Béni már most készül a hétvégére, pedig még csak kedd van. Legalább három eseményre hívtak meg jövő héten Budapest és környékére, nem is értem miért nem talánoztam be a megjelenést, lehet, hogy el kellene nézni… pffff.
Válaszoltam, néhány üzenetre, hogy tényleg ott vagyok e, ahol vagyok. Nem- nem vagyok ott, csak ilyen szar a humorom. Van, aki elhitte, és péntekre sörözést akart, szegénynek jó hosszú napja lehetett. Megannyi message jött, csak egynek van híja… annak az egynek.

Azt hiszem, holnap beszerzek valami melegítőt, egy hozzá való sportcipővel, és futni fogok. A levegő friss és tiszta, és ha kihajtom magam a nap végén, legalább az alvás is könnyebben megy majd…

Otacon

 Ültem a buszon, fejemet az ablakon pihentettem bámultam a semmit. Keserű gondolataimból még az sem rázott fel, mikor a tömegközlekedési eszköz belefutott egy- egy kátyúba, aminek következtében homlokommal több cuppanóst is adtam a jármű üvegének. A következő megálló a híd eleje volt. Lenéztem a folyóra, ami a heves esőzéseknek köszönhetően megduzzadt és haragosan tartott célja felé. Tombolj csak gondoltam, rád úgy sem tesznek panaszt. Az ajtók közben bezáródtak és haladtunk tovább, a bkv menetrend szerint, jómagam pedig mindegyre mélyebbre zuhantam az önsajnálatba.
Munkából jövök, munkába megyek, látszat... nulla. Tipikus csütörtök, ilyenkorra már lemerül az akku, és az ember sokkal érzékenyebb. Ha nem lettem volna lusta felemelni a fejem az amúgy kényelmetlen ablakról, szememet pedig levenni a nagy semmi bámulásáról, biztosan láthattam volna magam körül legalább még négy hasonló sorsú embert, férfit és nőt vegyesen egyaránt..., de az voltam törődött.
Néhány perc elteltével viszont, az elviselhetetlen bűz csak kirángatott borús gondolataimból, és arra késztetett, hogy szemem felkutassa a szag forrását. Első pillantásom összeakadt egy olyan húsz körüli lányéval, aki zavartan rám mosolygott. Jó úriemberhez lévén viszonoztam kedvességét, és azt hiszem, még bambán kacsintottam is egyet. Erre Ő fülig pirult, mire az arcára felrakott úgy kéttonnányi alapozó ijedtében majdnem lepergett, mint az ázott vakolat. Helló mi!- gondoltam- reggel mellettem kelnél, lehet, meg sem ismernélek, mert a fél arcod a párnán maradna.
 Mindeközben köhécselő emberek tolakodtak a busz végéből előre, ki morogva, ki a sálját az arcába húzva, ki az előtte lévőt taszigálva. Komolyan mondom, annak idején az állatok sokkal kultúráltabb formában caplattak fel az öreg Noé bárkájára az özönvíz elől.  
A jármű közben a következő stop- ba ért, és lassított, mire a már dulakodónak mondható tömegből néhányan a kapaszkodásra szolgáló csöveket, néhányan pedig egymást fejelték le. Csak nagy nehézségek árán nem nevettem el magam.
 Az egy felszálló utas a nagyi volt a botjával. Készséggel átadtam a helyem, és igyekeztem ügyet sem vetni a két tizenéves okostelefonját nyomkodó srácra, akik nem hogy nem adták át a helyet, de észre sem vették a nyuggert.  Magamban megáldottam a tarka édesanyjukat a jó nevelésért.Miután felálltam, kiszúrtam a busz végében a szag tulajdonosát.
 Ősz egyenes szálú haja oldalra volt fésülve, úgy az arca közepéig ért, és a rárakódó zsírtól oda is tapadt.  Öltözékéhez képest elegánsan nyírt pofaszakállára, orra alatt ráült és megpihent a cigarettából kiszökő nikotin, bágyadt sárgás színt hagyva maga után.  A kabátja egykor jobb sorsra érdemes ruhadarab, valaha sötétkék színű lehetett. A bal oldalán mellmagasságban feltüntetett cég nevét már megrágta az idő vasfoga, és csak egy „M” betűt tudtam kihalászni belőle. A már- már felmosásra sem használható felsőrész cipzárja le volt húzva, valószínűleg nem a kinti közel nulla körüli Celsiust szerette emberünk, mindössze csak nem működött a szerkezet. A melós alól egy sötétbarna kötött pulóver kíváncsiskodott ki a fintorgó tömegre, ami már erősen ki volt bolyhosodva. A farmernadrág comb és térd tájékán régen kikopott, és a semmibe vesztette kék színét. A hozzá nem illő fehér vászon sportcipő ballikos orra kissé felvált, amiről arra következtettem, hogy viselője sánta lehet, és az időjárásból ítélve, most mind a két lábbeliben bokáig Balaton lehet. Az öreg keze szokatlanul tiszta volt, de kilenc óriásira nőtt fekete körmét viszont bármelyik ragadozó nagymacska megirigyelhette volna. A jobb kezén a gyűrűs ujja utolsó perce hiányzott. Egykor talán asztalos, vagy esztergályos lehetett, ott fordulnak elő olyan balesetek, hogy volt ujj, utána meg nem. A kezében görcsösen szorongatott négy bizonyítványt, és csak abból sejtettem, hogy az övé nem pedig találta, hogy a borítók fedele meghalványult.   
Színeiből ítélve, egy szakmunkás, egy valami OKJ- s, egy érettségi… és majdnem fenékre ültem, az utolsó egy diploma volt.
 Akaratlanul is az öreg szemét kerestem, és amikor megláttam, elszégyelltem magam.  Maga elé meredt, és fátyolos tekintetében, annyi keserűség és fájdalom keveredett egyfajta beletörődéssel fűszerezve, hogy a buszon utazókat, ha egy csokorba veszem, tized annyit sem látok bennük.

 A bizonyítványok, talán valami állást keresett, talán az évek alatt szerzett rutinos szakmai tapasztalat, ami kiszínezte önéletrajzát elég volt egy állásinterjúhoz,  de a körülmények miatt, nem nem volt lehetősége megjelenni tiszta öltözékben, szagmentesen… Hajléktalan, szerencsétlent már biztosan a portán visszatessékelték a bejárat felé.
 Még fáradt agyamban megszületett ez a néhány kósza gondolat, újabb megállóba értünk, és csak onnan tudtam, hogy a bácsi is leszállt, hogy elillant a mosdatlant test, és ruha orrfacsaró bűze. Hírtelen ötlettől vezérelve le akartam szállni a járműről, de elkéstem, az ajtó bezárult. Mérgemben megkínáltam egy jobbegyenessel az ablakot, mire néhányan felkapták a fejüket. Miután látták, semmi érdekes nem történ, unottan bújtak vissza könyveikbe, napilapjaikba, vagy okostelefonjaikba.

 Ő leült közben a megálló padjára. A mellette ülő nyugdíjas korát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel. Héj, ennek adtam át a helyem, a buszon még keze lába remegett.Az öreg cigarettára gyújtott, kifújta az első füstfelhőket, vállait fájdalmas zokogás rázta. Az első könnycseppek végigszántották éhségtől beesett arcát, és végül megpihentek szakállán. Közben a kereszteződésben a lámpa zöldre váltott, és magunk mögött hagytuk a megállót…

  A munkahelyen minden a megszokott ritmusban ment, zörögtek a gépek, én pedig kissé nyúzottan a targoncán ülve vártam, hogy a sofőr kinyissa teherautója rakterét, hogy bepakolhassam az árút. Gondolataim mindegyre a bácsi körül forogtak, bánatos szemei örökre agyamba égetek. Szántam, holott tudtam, nem kérne a sajnálatomból. Bosszantott, hogy nem tudtam neki segíteni, bosszantott, mert Ő, akinek semmije sincs, segített nekem. Felnyitotta fáradt szemem, és ennek köszönhetően észrevettem az apró értékeket, hogy van munkám, hogy otthon a meleg lakásban meleg étel vár, és hogy puha ágyban hajthatom álomra a fejem… és az, hogy nehezen alszom el, mert valaki térdig járta lábit a gondolataimban minden este, na az már egy másik történet…

Otacon!

 Ahogy beérkezett a villamos, az emberek egymást lökdösve tolakodtak egy szaros ülőhelyért. A nagyi a botjával konkrétan, beállt az ajtóba, úgy, hogy még csak le se tudtak szállni tőle. Megeszi a franc az egészet, inkább sétálok. Elindultam, és menetközben beugrottam egy boltba, venni néhány sört, valamint két valamilyen hússal gazdagon megpakolt szendvicset, mert a gyorsétterem, ahol mindig vásárolni szoktam valami átalakítás miatt, zárva van. Cigarettára gyújtottam, és nekivágtam a hídnak. Szürke borús szombati nap ez a mai, nem is értem, hogy nem jutott eszembe lehalasztani a találkozót, és inkább egy forró tea társaságában otthon bevackolhattam volna a Tv elé. Felhajtottam a kabátom gallérját, és dacolva a hideggel felsétáltam a hídra. Erősen fújt a szél, és alattomos módon bújt be a kabátom újába úgy, hogy teljesen kirázott a hideg. Igyekeztem nem foglalkozni a dologgal, és megszaporáztam a lépteimet, késésben vagyok.
 Alig nyolc percembe telt átérnem a túlpartra, és már meg sem lepődtem azon a hajléktalan bácsin, aki mindig ott ücsörög az első padon a parkban. Néha kezdem azt hinni, hogy csak miattam jár ide.
- Tiszteletem!
- Szép napot. Hogy van mindig fiatalember?
- Köszönöm, kicsit nyúzottan, de csak az idő miatt. Ma sajnos nem tudtam meleg ételt hozni, zárva volt az étterem, de ez a két szendvics remélem, kárpótolja majd, és itt van hozzá egy jófajta sör, amivel majd öblíthet.

- Annyiszor mondtam már magának, hogy igazán nincs erre szükség.

- Tudja, milyen vagyok, szívesen adom.
- Nem mellesleg képzelje, megfogadtam a tanácsát – mondta az öreg egy szerény mosoly kíséretében – addig mentem, még nem találtam állást. Hétfőn kezdek. Nem az a diplomás munka, de talán idővel véget vethetek ennek a kuruzsló életnek.

- Ennek őszintén örülök.

- Na, de most menjen, ha jól sejtem késésben van – figyelmeztetett.

- Igen igaza van. Viszont ha gondolja, visszafelé is erre jövök.

- Hát, ha az eső nem kerget el, akkor még találkozunk.

Búcsút intettem, és megindultam a rakpart irányába. Kedves öreg, érdekes, hogy minden alkalommal megállok egy kicsit beszélgetni vele, mégsem tudom a nevét, és ő sem az enyémet, de azt hiszem, így van ez jól.

  Leértem a folyópartra, és megláttam cimborámat, amint a lépcső alján ül, és unottan dohányzik. Leültem úgy három lépcsőfokkal mögötte.

- Hello! Ne haragudj, megint késtem. Sört? – kérdeztem békülékenyen.
Hátrapislantott a válla fölött, és a fejével nemet intett. Kötött zöld pulcsi volt rajta, valamint kopott farmer. A haja csapzott volt, és az egész tartásában volt valami elnyűtt fáradság.
- Elég rossz időnk van, lassan esik, de legalább a szél alábbhagyott – mondtam. Képzeld, majdnem lefújtam a mai napot, mikor kinéztem az ablakon, és láttam, hogy milyen szürke minden. Ismét félig hátrapislantott, és megengedett magának egy szerény mosolyt, jelezve ezzel azt, hogy tudja, akkor is jönnék, ha nyakunkon lenne a világ vége.
- Jól van jól, igazad van – bólintottam beleegyezően – eddig még egy szombatot sem hagytam ki, csak néha késtem. Kibontottam az egyik dobozt, és meghúztam. – Ebben a nyálkás időben még ez sem esik jól. Mellesleg meséltem neked a terveimről, hogy nyomok egy reset- et, és magam mögött hagyok mindent?  Elfáradtam az állandó hajtásban szeretnék valami újat csinálni, mondjuk világot látni. Megrázta a fejét, hogy nem igazán említettem a dolgot, és belefricskázta a vízbe a csikket. Rágyújtottam, és néhány karikát engedtem a levegőbe, majd szomorúan láttam, hogy a szél szembeni harcban, hamar csatát veszítve szétfoszlanak. Éreztem, elérkeztem a beszélgetésünk legnehezebb részéhez. Megforgattam a cigit az ujjaim között, mert nem is tudtam, hol kezdjem.
- Hogyha, összejön, amit elterveztem akkor… akkor nem hiszem, hogy rá fogok érni, hogy kijárjak ide. Még a több éves barátságunk ellenére sem… Tényleg, hány éve már? – lázasan keringtek a fejemben a gondolatok, nem találták a dátumot, a helyet, a hogyant, mintha agyam életem ezen részét, makacsul el akarná dugni előlem.
- Huszonkét éve- segített ki- hat éves voltál. Összerezzentem, a félig elszívott cigi a gravitációnak engedve a lépcsőre hullott, majd szép lassan lebucskázott egészen a vízbe.  A hangja, idegen volt mégis ismerős, távolinak tűnt, és félelmetesnek, mintha még soha nem halottam volna.
- Tudom, most tele vagy kérdésekkel- mondta, miközben újabb cigire gyújtott. - Nézd meg a szakadt farmeromat, vagy az elnyúlt divatja múlt pulóveremet, emlékezz. Emlékezz, az öreged milyen sokáig kereste őket, meg van már?
A fejem belefájdult a hírtelen feltörő emlékekbe, a garázsban a satupad, mellette a szék, rajta a Jeans és azaz ocsmány zöld pulóver. Apró kezekkel matatok, apám szerszámosládájában a zsákvarró tűért, alig érem fel az asztalt. Aztán a félredobott szakadt matrac, és a szivacs.
- Az nem lehet- nyögtem elhaló hangon- az nem.
- Emlékezz, hogy hányszor adtam én neked a délutánok alkalmával tanácsot, mondtam e valaha bármit is? – már- már, parancsoló volt a hangja. Megszédültem, igaza van.
- Hányszor mentem én el innen korábban, mint Te? Hányszor néztél az arcomba? Igen, az arcomba, nem a szemembe. – bosszúsan a földhöz vágta a cigi végét.
- Mindig így, ugyan így ültünk. – magam elé meredtem, egy eső közeledtét megérző, és menekülni próbáló bogarat bámultam, amint megpróbál a lépcső repedéseinek egyikébe bejutni, ha megtehettem volna, biztosan utána megyek. Felállt, fellépett két lépcsőfokot, mezítelen lábfejéről nem tudtam levenni a szemem. Vállamra tette a kezét, én lassan emeltem fel a fejem, mert féltem az elkerülhetetlentől… szembe néztem önmagammal.  
- Ami azt illet, ha cipőt nem is, de egy zoknit beszerezhettél volna- mosolygott.
- Mi lesz most velem?- kérdeztem, és jó nagy adag kétségbeesés bujkált a hangomban.
- Szabadok lesznek a szombat délutánjaid… ahogyan Te magad is. – nyugodt volt a hangja- Azért az öregnek néha ne felejts el kaját hozni.
Hangtalan léptekkel indult el a lépcsőn. Utána néztem, és még mielőtt bármit mondhattam volna, eltűnt, a semmibe veszett.

 Lassú langyos cseppekben kezdett el esni az eső, és ahelyett, hogy valami védett helyre húzódtam volna az ég felé emeltem az arcom. Az időjárás, mintha csak kapva kapott volna az alkalmon, megszaporázta munkáját, és a csepergésről zivatarra váltott. Ez sem rémített meg, kényszeredetten, hangosan az ég felé nevettem… szabad voltam…

Otacon!

 Utálom a másnapot, gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Fejvájás, kicserepesedett ajkak, félig átaludt nap. Mégis, vigyorgok, mint a vad alma. Bizony, és ez így is marad, mit nekem másnap, benyomok valami gyógyszert, főzök egy hordónyi teát, és mehet a francba.

  Jó volt tegnap, és itt nem az elfogyasztott alkohol mennyiségére gondolok. Hogy teljes legyen a sztori, kicsit visszakanyarodok az időben, ha megengeded. Korábban két számomra fontos ember, azt mondta nekem, hogy: „jó ember vagy”. Ennek fényében igyekszem cselekedni, az utóbbi időben, azt hiszem bátran állíthatom, kisebb- nagyobb sikerrel megy is a dolog. Szóval itt vagyunk akkor mai napnál… Igyekeztem tegnap este is jó ember lenni… egy számomra fontos személyt kaptam vissza, nem mellesleg Ő volt az, egyike azoknak, aki a fentebb írtakat mondta. Talán még egy új cimborára is szert tettem, de utálok dolgokat elkiabálni, úgyhogy vedd úgy, ezt nem is említettem. Óriási súlyokat dobáltam le magamról, és hagytam ott a szórakozóhelyen. Most két- három centivel a föld felett járok, megszabadultam a béklyóktól… szánalmas, de még pityeregtem is kicsit, különösebb ok nélkül… megszabadultam a démonaimtól…

 Közben a fejfájás feladta harcár, mert az eszem már máshol jár… egy másik országban… rajta. Mindig mosolygok, ha rá gondolok… a távolság ellenére, az engedélye nélkül (pssszt) , erőt ad, ösztönöz, és inspirál, na meg hiányzik. Ej, hello élet! Mit is mondtam? Jah, tea, de előtte egy kávé…

Otacon!  

  Addig a pillanatig, kétszer találkoztunk futólag, társaságban. Mindössze néhány szót váltottunk, felszínes dolgokról, ami éppen az adott témába ütközött és itt pont. Majd fél év elteltével, egy sajnálatos eseménynek köszönhetően újra összehozott minket a sors, élet, karma, nevezhetjük bárminek.

 22. hajnal egy körül járhat az idő. Csak ülök, és szinte iszom a szavait, valami gyermeteg csodálattal figyelem. Velem szemben a kanapén, hasra fekszik, és magához öleli az egyik díszpárnát. Belekezd egy mondatba, és mikor elgondolkodik, hogy hol is folytassa, helyette fejezem be azt.  Félelmetes mondja egy bájos mosoly kíséretében. Bizony, félelmetes... Mintha már ezer éve ismernénk egymást, mintha már nem először ülnénk így egymás közelségében. Csak mesél régmúlt dolgokról, jelenről, és lehetséges jövőről... 

 Cigarettára gyújt, kicsit kizökkenek a már- már eufórikusnak ható csodálatból, és én is a bagó után nyúlok. Tovább beszél, és én megállás nélkül kérdésekkel árasztom el... még többet akarok belőle, még jobban meg akarom ismerni. Észre sem veszem, hogy a parázs már majd a kezemet égeti, mert leégett a cigi. Az órámra pislantok, és szomorúan konstatálom, hogy mögöttünk van az éjszaka, és lassan ránk virrad. Szeretném megállítani az időt, ami makacs módon fejvesztve rohan előre. A kellemes este ellenére, azért ő is elfárad. Nekem is kezdi megülni a szemem egyfajta köd, amin keresztül már homályosnak hatnak a kontúrok. Nem fogyasztottunk alkoholt, csak hosszú nap van mind a kettőnk mögött. Tudom mennem kell, hogy legyen alkalma pihenni, hiszen ezért jött és látogatóba... külföldről...  

 Mennék, de marasztal, felajánlja, hogy aludjak ott. Annak ellenére, hogy a kanapé, kicsi volt és kényelmetlen, valamint, hogy röpke négy órát aludtam, frissen keltem. Talán csak jól esett a gondolat, hogy tőlem nem messze ő is ott van, a saját ágyában a hálóban. Ébredés után, felraktam egy kávét, természetesen felkelt a masina halk duruzsolására. Mikor meglátta, hogy ki van készítve a két csésze, csodálkozva tapasztalta, hogy emlékszem rá, még mindig négy cukorral tudja csak meginni a kávét.

 Úgy alakult, hogy együtt utaztunk át a városon, egy darabig. Elköszöntünk, ment a dolgára, és én is. Mögöttem jó néhány szürke unalmas hétköznapi nap... és még mindig Ő jár a fejemben. Sajnos rohamosan közeledik, a harmincadika... igen, akkor utazik vissza. Mi lesz addig, és utána, nem tudom... egy biztos, hiányozni fog.   

Otacon!

...ott ült a rakparton, már a hídon sétálva félúton kiszúrtam. Lassú léptekkel megindultam lefelé a lépcsőn, hátra sem fordult, csak a válla felett odaszólt.
- Vazz, hányszor mondtam már, hogy emeld a lábad, ezt a csoszogást egy kiló méterre is felismerem, nem mellesleg késtél.- zsörtölődött.
- Nem is időben szóltál, nem tudom miért vagy felháborodva. Nem mellesleg mi ez a sürgős dolog, amiért ide rángattál? 
- Sör? – nyújtott felém a dobozt.  
- Nem köszi, nem, adj egy cigit.
Kényelmes füstölésbe kezdtem, és vártam, tudtam ha további kérdésekkel bombázom, egy szót se húzok ki belőle. Elfricskáztam a cigi végét mire hajlandó volt kinyitni a száját.
- Tudod, van az a lány... az a szőke...
- Na várj csak, melyik szőke?
- Jah, még nem meséltem? - tette fel a költői kérdést.
Nem voltam hajlandó válaszolni, késő délután kirángat az isten háta mögé kettővel balra, mindjárt esik, hűvös van, és különben is... különben is, most csengett le, még soha nem problémázott nők miatt, van baj (?)...
- Szóval szőke, gyönyörű mosoly, igéző szemek, 27 éves... és ennyi. - mély sóhaj...
- Tényleg ez minden? Honnan ismered, mit akar tőled stb...
- Hát valamelyik internetes oldalon akadtam rá, és váltottunk pár mailt.
- Kicsit konkrétabban ha kérhetném? - kezdtem türelmemet veszíteni.
- Hát írtam neki egy levelet, hogy ki vagyok, mekkora kutyám van, és hogy nagyon szimpatikus nekem, aztán eltelt két nap... és írtam neki még egy levelet... aztán, válaszolt rá...
- És mit, na mondjad már...!!
- Hát visszaírt egy "szmájlit" amire én azonnal válaszoltam, hogy mennyire örülök, hogy írt. Nos azóta semmi nem történt.
 Rágyújtottam egy cigire, majd felálltam.
- Menj haza Te hülye, és ha még egyszer kirángatsz a hidegbe azért mert, beleszerelmesedtél egy fotóba amin lehet hogy nem is az van akire gondolsz, felrúglak. Üdvözöllek a tárkereső oldalak csodálatos világában. Takarja a monitor, honnan tudod, hogy nem egy nyugdíjas nagymama szórakozik veled?
Elindultunk felfelé a lépcsőn és a híd tetején kezet ráztunk. 
- Nem azt mondtam, hogy  személyisége fogott meg, hanem a mosolya, de talán igazad van.
- Nézd, nem tudom, én jobb szeretem a face to face dolgokat, nekem ezek a netes szarságok nem jönnek se át, se be... és legközelebb csak akkor hívj emiatt, ha túl vagytok az első randin, na jóccakát.
- Neked is!

 A hídon sétálva elgondolkodtam ezen az egészen. Ennyire kiégtek az emberek, halott a kommunikáció? Jogosan teszem fel ezeket a kérdéseket úgy, hogy én is a hálón osztom meg veled ezt a sztorit? Nem tudom, de halottam a múltkor a gyors étteremben egy kb 12- 13 év körüli fiút aki az anyjának raplizott.
- Legalább addig tedd le a telefont kérlek még eszel.
- De anya fél órája nem posztoltam ki semmit a fészbúkra, azt hiszik, hogy meghaltam....

 Úgy feküdtem le este a kanapéra, hogy bárhogyan is alakul, jobb lábbal keljek ki először az ágyból. Sikerült, jobb lábbal beleléptem egy üres sörös dobozba, ballal pedig a sok teli hamutartók egyikébe. Szétnéztem a szobának nevezett szemétdombon, majd ásítottam egyet. Ha rendbe rakom a kecót, az életemet is sikerül? ...ma legalább nem kell bemennem melózni. 
 Oké, cigi- kv vitamin A- B alapon indul a nap. A kutyák után felszedem a felszedni valót, mert nem bírtam időben kinyitni a szemem. Kis séta, ők húznak engem jobbra- balra, én meg engedelmeskedem. Visszatérek a romhalmazba, indítok egy kör mosást, még egy kv.. Hogy jutott idáig a pecó??? Jah, agglegény vagyok már három hete. Felmértem a terepet... sörös dobozok tömege kelt versenyre a borosüvegekkel a terület elfoglalásáért. Gyorsan kiürítettem a hamusokat, dobtam valami pörgős zenét, és nyitottam egy ablakot. Röpke egy óra alatt rendbe raktam a lakást. Leültem, és szétnéztem, elégedetten konstatálva, hogy jó munkát végeztem. Nem örültem a rendnek, nem is magam miatt csináltam... azt a valakit, meg már úgy sem izgatja.
Megembereltem magam röpke másodpercek leforgása alatt... ne bánkódj baszki, az önsanyargatást hagyd a fogyni vágyó moletteknek, te meg egyél valamit.
 Nem tudom, téged is kirúgtak? Szar mi? Hagyd el, és lépj a fényre, ha otthon gecsölsz, bánkódva a régi szép időkön, véged, felzabál teljesen. Fel a fejjel, én most megyek, péntek délután van, csak van valami élet a városban. Tégy te is így hívd fel valamelyik ismerősödet, és lépjetek valamerre. Én is ezt teszem, csak előtte a kanapéról visszaköltözöm az ágyra, mert már nem érdekel hogy üres az egyik fele, legalább is igyekszem ezt elhinni...

  ... a hivatalos iromány olvasása közben hirtelen felnevet- Hát ez hülye!- tovább bújja a levelet, néha- néha felkacag, és morog- 800 ezert 8 nap alatt, amiből mára maradt három, mert eddig nem volt időm kibontani ezt a... annyit melóztam.
 A boríték mellé dobja a levelet, amin akaratlanul is megakad a szemem. Aszongya' hogy, feladó valami Lusta Vagyok Rendes Munkát Végezni Géza egy bizonyos a Gatyádat is Leperelem Rólad nevű behajtó cégtől Budapest stb- stb.
Közben hallom, hogy megállt az egyik gépem. Megyek megnézem, rutin ellenőrzés, minden klappol, csak a leeső daraboz nem érzékelte a masina. Egy sima újraindítás- autó és megy tovább a móka.
Visszatérek az íróasztalhoz, Ő már mérgében a második cigarettára gyújt röpke percek leforgása alatt, és a sportújságot lapozza. Közben tovább zsörtölődik- Ez nem normális, halálra ítéli az akasztott embert! Nem vagyok jó kockásból, de tizedikén kapok 70 ezret, mert valaki von már valamennyit, valamilyen célra a jövedelmemből. Hmm... akkor hogy hozza ezt össze három nap alatt?
Nem szólok, hiszen jól tudom, magával beszéli meg a dolgokat.
Lapoz egyet holott, az előző oldalba bele sem nézett, majd tovább folytatja. - Jöjjön, vigye az amúgy is képcsöves tévémet, kétezer forint. A három lyukas nadrágom hajléktalan szállón értékesítve, kimosott állapotban megér egy doboz cigit. Az élmény, hogy megrökönyödve áll Behajtó Géza az ajtómban, mert nem tud elvinni semmit, és én képen röhögöm felbecsülhetetlen.- elnyomja a cigit, a sportot a hivatalos levélre dobja és a mosdó irányába indul.
 Mosolygok, még humoránál van az öreg. Cigi után nyúlok, és készítek egy kv- t.
Mikor felemelem a cukortartót, alatta az újság címlapjára esik a tekintetem: Gy. Ferenc éhségsztrájkos sátoros bulit tart a Kossuth téren 35 ezer forintos ingben... nyilván értünk. Végül is nyakunkon az Október feszt vagy mi?! A rádióban eközben megszólal az Anima Sound System - től a Csinálj gyermeket című szám.
 Nevetek és közben elkezdem felbontani a N.A.V. ( Apeh ) nekem címzett, nyolc napod van és itt a vég levelét...

Otacon

Ave!

 Érdekes a címben a többes szám, ezen én is elgondolkodtam csöppet. Az ötlet Lázár Ervin négyszögletű kerek erdőjéből származik, ahol az összes karakter bemutatják értelemszerűen az első fejezetben.

 Én nem szeretnék bemutatkozni, hiszen az internet csodálatos világa megadta a lehetőséget, hogy az ember egy nick név és egy elfuserált avatar mögé bújva azt írjon, amit akar, persze a szabályok alkotta kereteken belül.
Amit érdemes azért rólam tudni, ( és azt hiszem az internet világ íratlan etikai kódexe is megkívánja ) hogy nincs különösebb célom a blogolással. Nem akarok politizálni, engem nem érdekel hogy jobb vagy bal, esetleg bal közép hátvéd  stb. Nem akarok forradalmat szítani, vagy téged kedves olvasó jobb belátásra bírni. Nem akarom rád zúdítani a zárt életem búját vagy baját, vagy csak azt, hogy reggelente milyen a székletem, persze lehetnek kivételek. Helytelenül írok, szavakat ismétlek, egyszerű, de nem teljesen buta ember vagyok.

És igen, itt felteheted a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is akarok akkor ezzel az egésszel?

Magam sem tudom a választ, kicsit unaloműzés és társai.
Hétköznapi- egyszerű- egyszeri- élményekkel szeretném gazdagítani elmédet, ha érdekel, ... szólj hozzá, érts, vagy ne érts egyet, esetleg küldj melegebb éghajlatra, szíved joga. Viszont kérlek, azt ne feledd, a vélemény olyan mint egy s*gg- lyuk, mindenkinek van, és nem mindig kíváncsi az ember a másikéra.
Viszont kicsit vissza kell kanyarodjak, mert ha politikát, vagy számomra érdektelen dolgot közlök le mégis csak, ne kövezz érte, hiszen a környezetemben élő emberek itt nálam, ahogyan nálad is beszélgetnek. Értelemszerűen, ha hallok valamit, miért ne osztanám meg másokkal. Jó kusza ügye?
Hát akkor kapaszkodj, mert indulunk. Ha van kedved beszállsz, ha nincs nem, de nem fogok nagy

scifik- kel jönni, és a fantasy sem az én asztalom!

Örültem!


Otacon!