Addig a pillanatig, kétszer találkoztunk futólag, társaságban. Mindössze néhány szót váltottunk, felszínes dolgokról, ami éppen az adott témába ütközött és itt pont. Majd fél év elteltével, egy sajnálatos eseménynek köszönhetően újra összehozott minket a sors, élet, karma, nevezhetjük bárminek.
22. hajnal egy körül járhat az idő. Csak ülök, és szinte iszom a szavait, valami gyermeteg csodálattal figyelem. Velem szemben a kanapén, hasra fekszik, és magához öleli az egyik díszpárnát. Belekezd egy mondatba, és mikor elgondolkodik, hogy hol is folytassa, helyette fejezem be azt. Félelmetes mondja egy bájos mosoly kíséretében. Bizony, félelmetes... Mintha már ezer éve ismernénk egymást, mintha már nem először ülnénk így egymás közelségében. Csak mesél régmúlt dolgokról, jelenről, és lehetséges jövőről...
Cigarettára gyújt, kicsit kizökkenek a már- már eufórikusnak ható csodálatból, és én is a bagó után nyúlok. Tovább beszél, és én megállás nélkül kérdésekkel árasztom el... még többet akarok belőle, még jobban meg akarom ismerni. Észre sem veszem, hogy a parázs már majd a kezemet égeti, mert leégett a cigi. Az órámra pislantok, és szomorúan konstatálom, hogy mögöttünk van az éjszaka, és lassan ránk virrad. Szeretném megállítani az időt, ami makacs módon fejvesztve rohan előre. A kellemes este ellenére, azért ő is elfárad. Nekem is kezdi megülni a szemem egyfajta köd, amin keresztül már homályosnak hatnak a kontúrok. Nem fogyasztottunk alkoholt, csak hosszú nap van mind a kettőnk mögött. Tudom mennem kell, hogy legyen alkalma pihenni, hiszen ezért jött és látogatóba... külföldről...
Mennék, de marasztal, felajánlja, hogy aludjak ott. Annak ellenére, hogy a kanapé, kicsi volt és kényelmetlen, valamint, hogy röpke négy órát aludtam, frissen keltem. Talán csak jól esett a gondolat, hogy tőlem nem messze ő is ott van, a saját ágyában a hálóban. Ébredés után, felraktam egy kávét, természetesen felkelt a masina halk duruzsolására. Mikor meglátta, hogy ki van készítve a két csésze, csodálkozva tapasztalta, hogy emlékszem rá, még mindig négy cukorral tudja csak meginni a kávét.
Úgy alakult, hogy együtt utaztunk át a városon, egy darabig. Elköszöntünk, ment a dolgára, és én is. Mögöttem jó néhány szürke unalmas hétköznapi nap... és még mindig Ő jár a fejemben. Sajnos rohamosan közeledik, a harmincadika... igen, akkor utazik vissza. Mi lesz addig, és utána, nem tudom... egy biztos, hiányozni fog.
Otacon!
