Abbahagytam kávém kavargatását, és újra jó alaposan megnéztem a helyet. Szép fa burkolat fedett mindent. A berendezés gondosan válogatott volt, igazi fából, nem lehetett olyan könnyen dobálózni a székekkel, mindegyiknek magvolt a maga súlya. Igyekeztek úgy alakítani idebent mindent, hogy egy ízléses Irish Pub-ra hasonlítson az egész. Sajnos a tucatszám fellógatott gitárokkal sikerült elnagyolni a dolgot rendesen. Serény csaposom törlőkendőjével éppen egy amúgy is tiszta korsót pucolt ki, az egész valami elbaszott western filmhez hasonlított. A lépcső tetején ekkor keservesen nyikorogva sarokig nyílt a bejárati ajtó, és már azt hittem, hogy maga Winettou fog belépni Clint Eastwood- al karöltve, de nem így történt. Helyettük egy hatvanas éveiben járó jól fésült öreg jött le botját szorongatva. Elegáns ruhában volt, és az egész tartásában volt valami, ami arra engedett következtetni, hogy nemesi vér folyik az ereiben, bár, a mai világban megeshet az az egyszerű dolog is, hogy csak fennhordja az orrát.
Az öreg helyet foglalt az egyik kis kerek asztalkánál, és botját elkezdte fel le görgetni két combján. A pult mögött serénykedő srác lerakta a kristálytisztára mosott korsót, megigazgatta kötényét, és kisétált a pult mögül egyenesen az öreghez.
- Jó napot Mr... - üdvözölte az öreget úgy elhalkítva a hangját, hogy nem értettem a nevét.
- Hogy vagyunk ma Fiam?
- Köszönöm kérdését- mosolygott- a szokásosat?
- Ha kérhetem.- mondta reszelősen.
A pultos hajbókolva eltűnt a bár mögött, és a kávégép környékén kezdett sürgölődni. Felnéztem a feje fölött a mennyezetre felakasztott táblára, amint a pultkiszolgálás felírat nézett rám bambán. Megcsóváltam a fejem, és visszatértem a kávém kevergetéséhez. A fekete löttyöt néztem, és megpróbáltam belőle kiolvasni lehetséges jövőmet valamint, megannyi kérdésre a választ. Már már elkezdtem szédülni a keverésben, mikor reszelős hangján megszólalt az öreg.
- Átkozott nők, nem de?!
Mivel a csapos nem nagyon reagált a mondandóra, valamint rajtam és az öregen kívül nem volt más az ivóban, úgy gondoltam nekem célozza mondandóját.
- Parancsol- kérdeztem kósza gondolataimból ébredve.
- Ha jól sejtem, egy ifjú hölgy után ábrándozik?
- Valóban? És mondja csak miből gondolja- kérdeztem kíváncsian.
- Borús néz maga elé, arca fáradságtól levert, és tekintetbe véve, hogy vasárnap van biztosan nem a munkától ilyen levert. Az itallap elég drága, tehát, ha itt kávézik, anyagi gondja nem igen lehet. Valamint ebben az időben általában, még az átutazóban lévők sem választják ezt a nyugodt helyet.
- Nem rossz- megjutalmaztam a kiváló elemzést egy erőltetett mosollyal- a lottószámokat nem tudja?
- Nincs kedve csatlakozni- kérdezte, miközben a csapos kihozta az öreg kávéját.
Fogtam a teljesen, kihűlt félig elfogyasztott kávémat, és átültem az öreg asztalához.
- Ha megengedi- nyújtottam kezet.
- Hagyja csak fiam, fölösleges, a név, az semmi, az ember nem attól az aki, mert hívják valahogy.- azért kezet nyújtott.
- Csinos lány, igaz e- kérdezte.
- Nagyon is, sőt.
- Messze van, igaz?
- Igen- mondtam- de ha nem sértem meg, az egész beszélgetés kezd olyan formát felvenni, mint egy rossz székely vicc.
- Igen valóba- mosolygott- ne haragudjon, csak érdeklődöm.
- Én kérek elnézést- szabadkoztam- csak nem filozófus?
- Nem dehogy is, nem vagyok több egy szabadidejét éppen az ön társaságában töltő nyugdíjasnál.
- Aham. És minek köszönhetem az érdeklődést, vagy minden erre járó magányos embert megszólít?
- Nem, egyáltalán nem- mondta komolyan- ne vegye képmutatásnak, de a kevesek egyike közé tartozik.
- Köszönöm, megtisztel. Viszont nem érte,m minek köszönhetem ezt a fajta megtiszteltetést.
- Mert maga, most abban a csónakban evezik mint amiben én. Ha hisz ha nem, fiatalkori önmagamat látom magában.
- Valóban?- egyre kíváncsibbá tett.
- Igen- rakta át szórakozottan bal kezéből a jobba botját- de ha lehet meséljen nekem a hölgyről.
- Hmm, mire kíváncsi?
- Arra, hogy miért ábrándozik ennyit utána- érdeklődve a szemembe nézett- mi volt az amiért ennyire elvette az eszét?
- Eltalálta, ez valóban a szív és nem az ész dolga. Viszont, még mielőtt bármi piszkos dologra gondolna, szeretném ha tudná...
- Stopp!- fojtotta belém a szót. -Sejtettem, hogy nem a testi vágy az első, ami a hölgyre emlékezteti.
Kezdtem kínosan érezni magam, a vén foszer a vesébe lát.
- Bocsásson meg- mentegetődzött- folytassa kérem.
- Mondja- sóhajtottam- hisz ön a... lelki társban?
Hangtalanul bólintott, és közben a csapos, anélkül, hogy kértem volna meglepetésemre, hozott még egy kávét. Jól esett az első néhány forró korty, teljesen felélénkültem tőle. Újdonsült beszélgetőparterem türelmesen megvárta, még kényelmesen megiszom a feketét, majd várakozóan rám pillantott.
- Nézze, nem tudom mit mondhatnék,- mondtam hirtelen türelmemet veszítve- nem randevúztam vele soha, nem vettem neki sem virágot, sem semmilyen ajándékot. Soha nem érintettem meg úgy, mint egy vágyakkal teli férfi egy gyönyörű nőt... soha nem csókoltam. Mindössze, csak..
- Mindössze, csak beszélgetett vele- fejezte be helyettem.
- Igen.- sóhajtottam- Ha valóban nem untatom, elmesélem önnek a legelső, és egyben a legutolsó közösen töltött átbeszélgetett estét.
Belekortyolt a kávéjába majd bólintott. Vettem egy mély levegőt, és mesélni kezdtem.
Bő fél óráig megállás nélkül beszéltem. Felemeltem üres kávéscsészémet, kiittam az aljáról a maradék cseppeket jelezve ezzel, hogy a végére értem történetemnek.
- Tudja- köszörülte meg torkát- színpadi szerepet nem halottam még ekkora átéléssel elbeszélni, vagy megformálni. Ráadásul ön nem is egy mesét, hanem a valóságot osztotta meg velem.
- Ha megkérdezik- vettem át a szót- hogy, hogy tudnám jellemezni ezt az egészet, akkor mindig egy idézet jut eszembe.
- Halljuk- halljuk!- bátorított egy mosollyal.
Összeszedtem kósza gondolataimat, majd belekezdtem.
- Beszélni ővele olyan volt, mint pompás hegedűn játszani. Felelt a vonó minden érintésére és rezzentésére... Abban, hogy hatott rá, valami lenyűgözőt érzett. Semmi más tevékenység nem hasonlított ehhez. Belevetíteni lelkünket egy kecses formába és ott hagyni egy pillanatig, hallani, amint szellemes megjegyzéseink visszhangot vernek, a szenvedély és ifjúság kísérőzenéjével átömleszteni vérmérsékletünket másba, mintha finom folyadék vagy különös illatszer volna: micsoda igazi öröm volt ebben - talán a leginkább kielégítő öröm, mely megmaradt számunkra, korlátolt és közönséges korunkban, mely gyönyörében durván testi, vágyában pedig durván alantas.
- Hmm, ha nem tévedek, Oscar Wild?
- Dorian Gray Arcképe- bólintottam helyeslően.
- Szép, szép a történet amit mesélt, de mi a helyzet a jelennel?
- A mai világban, elkerülhetetlen a kommunikáció, a távolság, még ha bátor is ezt mondani, nem létezik.- megdörzsöltem a halántékom és gondolkodni próbáltam.
- Elutasította?- hangja együttérzéstől csengett.
- Nem igazán.- csóváltam a fejem- Igazából, magam sem tudom mi a helyzet. Néha napokig nem hallok felőle, majd, egyszer csak közli, többé nem látom ebben az életben. Aztán napokkal később kérdi, hogy, hogy vagyok, pedig minden napom elmesélem neki, még ha nem is reagál rá. Magam sem értem...
- Én értem Fiam.- levette a szemüvegét, és megtörölgette- Majd húsz éve már, hogy ugyan így vagyok én is egy nagyon kedves hölggyel. Nekem már rég a sírhelyem vásárlásával, és szerény vagyonom elosztásával kellene foglalkoznom. Viszont a szerelem nem engedi. Nehéz dolog a szív dolga, nézzen rám- masszírozta meg orrnyergét- öreg vagyok, bölcsnek és okosnak kellene lennem, még is olyan vagyok, mint egy középiskolás kamasz.- visszaültette szemüvegét a helyére.
- Ha az ember megtalálja a lelki társát, nem akarja elengedni, bár ez a saját tapasztalatom.
A csapos felé intett, hogy kér még egy kör kávét. Emberünk kijött az asztalunkhoz, levette az üres csészéket,majd visszament a pult mögé serénykedni.
- Ha az ember nem kapja meg amire vágyik, szenved- folytatta- ha pontosan azt kapja amire vágyik, akkor is szenved, hiszen akkor már nincs mibe kapaszkodnia.
- Önt mi mozgatja most, mibe kapaszkodik?
- Nem tudom- mondtam tűnődve.
- Dehogy nem tudja.- kacsintott- Egy szürke hosszú hétköznapi nap után hazamegy, és megnézi, érkezett e tőle néhány sor, majd szomorúan konstatálja hogy nem.- bólintottam, hogy eddig jeles, és hagytam had folytassa- Majd, ír Neki néhány sort, hogy, hogy telt a napja, és azzal fekszik le, holnap biztosan választ fog Tőle kapni. Ez élteti most Fiam. Természetesen, mikor aztán még is hallat magáról a Hölgy, akkor a fellegekben jár.
A csapos kihozta kávénkat. Szótlanul kevergettük coffeinbombánkat, és rá kellet jöjjek, hogy a vénembernek igaza van.
- Talán nem vagyok Neki közömbös- mondtam nagyot sóhajtva.
- Két dolgot tehet.- tette vissza csészéjét az asztalra- Az egyik lehetőség, hogy utána jár a dolgoknak, megkérdezi tőle szemtől szemben. A másik, hogy jó néhány év múlva maga is szerelmi tanácsokat fog osztogatni, szimpatikus fiatalembereknek.- mosolygott- Az első valaminek a vége lesz, vagy valami újnak a kezdete. A második... egy végtelen történet.
Hangtalanul bólintottam, hogy tökéletesen értem szavait, és nem csak értem, hanem egyet is értek. Lelkem mélyén, már döntöttem, de még magamnak sem mertem bevallani. Odakint a távolban megkondult az egyik templom harangja, és a fölöttünk lévő faliórára néztem. Majd másfél óra eltelt, mióta az asztalhoz ültem.
- Sajnálom, mennem kell.- mondtam.- Köszönöm, az eszmecserét, azt hiszem kicsit előrébb vagyok.
- Én köszönöm a kellemes társaságot, felemelő volt.- nyújtott kezet.
- Ha megengedi, a kávéra a vendégem volt- ráztunk kezet.
- Minden jót, és sok sikert.
- Önnek is.
A csaposnál rendeztem a számlát, borsos borravalóval megspékelve, már csak azért is, mert én is az asztalhoz kaptam a kávét. A lépcsőn felfelé még egyszer visszaintettem az öregnek majd kiléptem az ajtón.
A kinti hideg szél arcul csapott. Összegomboltam a kabátomat és sál híján felhajtottam a gallérját. Zsebre dugott kézzel indultam meg autóm felé. A rossz idő ellenére, akaratlanul mosolyra húzódott a szám... döntöttem!
Kedves Naplóm!
Jövök!
